Az antiszemitizmus (szó szerint: szemitaellenesség) a zsidókkal szembeni ellenségeskedés, a velük szembeni előítélet vagy a velük szembeni diszkrimináció. A rasszizmus egy formája.

Az antiszemitizmus olyan, rendkívül bonyolult jelenség, mely mint fogalom több különféle szellemi áramlatot – hitet, filozófiát, gondolkodás- és cselekvésmódot, attitűdöt és ezeknek alapjait – foglalja össze. Az antiszemita eszmerendszerek követőit antiszemitának nevezik. A témának könyvtárakat megtöltő irodalma született magyar nyelven is.Karády Viktor: Allogén elitek a modern magyar nemzetállamban, mek.oszk.hu jobbra|bélyegkép|280px|1944. október 20–22. között német katonai fotósok örökítették meg a zsidó lakosság deportálását Budapestről. A zsidó lakosságot Józsefváros több helyén gyűjtötték össze, mielőtt a lágerekbe szállították őket. Ilyen hely volt az Erkel, egykori nevén a Városi színház isJózsefváros anno, jozsefvarosanno.ucoz.com Az összetett szó második, szemita része a Sémtől, Noé fiától származó sémi népekről (többek között az arabokról és a zsidókról) kapta a nevét. Bár más népek is tartoznak ebbe a csoportba (például az akkádok, máltaiak), az antiszemitizmus szót csak a zsidók iránti ellenszenv megnevezésére használják.

Az antijudaizmus A judaizmussal, az izraelita vallással szemben álló, vallási, teológiai alapokon nyugvó ideológia nem azonos az antiszemitizmussal, mert érvei vallási alapúak, ám gyakran párosul vele.

Típusai A vallási alapú antiszemitizmus (megkülönböztető elnevezése: antijudaizmus) eredetileg az izraelita vallással, híveivel, gyakorlóival való szembenállást jelenti.

Az 1870-es években jelent meg Nyugat- és Közép-Európában a modern antiszemitizmus, amely nem vallási, hanem etnikai és kulturális alapon ítélte meg a zsidóságot. A zsidók fajként való definiálása, a rasszista jellegű antiszemitizmus – mely legjellemzőbb képviselőjének a nemzetiszocializmust és újnácizmust tekintik, jóllehet már a 19. század utolsó harmadában meghatározó ideológia volt – azon emberek gyűlöletét jelenti, akik valamilyen vonatkozásban zsidók (például „faji” értelemben), vagy magukat annak tartják vagy mások annak tartják őket.

1945 után a fenti ideológia a magyarországi közéletben szalonképtelenné és tiltottá vált, ezáltal az antiszemitizmus más megnyilvánulási formákat öltött. Ilyen többek között a holokauszttagadás, amely a zsidóság ellen a második világháborúban elkövetett népirtást vonja kétségbe, vagy kisebbíti. Az anticionizmus elsősorban a cionizmus eszméinek tagadását, egy speciális, szűkebb értelemben az Izrael állam politikai-fizikai megsemmisítésére irányuló ideológiát jelenti.

Története Az ókorban Az antiszemitizmus már az ókorban megjelent Babilóniában, Egyiptomban, és a Római Birodalomban. Ennek egyik lehetséges oka, hogy a zsidók magukat „választott népnek” tartva elkülönültek környezetüktől, másrészt a politeista és ateista jellegű, „felvilágosult”, divatos filozófiai áramlatokat követők a hellenizmus korában lenézték az izraelitákat egyistenhitük és vallási elkülönülésük miatt. A Római Birodalomban létezett irodalmi antiszemitizmus vádjaira (egyiptomiak vagy leprások leszármazottjai, szamarat és disznót imádnak, minden hetedik napon lustálkodnak, nem étkeznek, nem áldoznak, nem imádkoznak idegenekkel együtt)Nyíri Tamás: ANTISZEMITIZMUS ÉS ANTIJUDAIZMUS , Világosság, XXXI. évf., 1990. április válaszolt Iosephus Flavius a „Contra Apionem” (Apión ellen) című ismert vitairata, és adott hiteles bizonyítékot az ókori antiszemitizmusról és ő adja az első írásos formáját az antiszemita ún. „vérvádnak” is.Josephus Flavius: Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról (Budapest, Helikon, 1984)

Az egyiptomi ellenérzések nevezetes megnyilvánulása volt a perzsa uralom végén az elephantinéi zsidó templom elpusztítása. Az itteni kolónia létrejötte valószínűleg összefüggésben áll Jeruzsálem i. e. 586-os elfoglalásával, mely után a zsidók tömegesen menekültek Egyiptomba. Egy részükből katonai határőrtelepet alakítottak ki a XXVI. dinasztia királyai, s ezek leszármazottai tovább szolgáltak a perzsa uralom alatt is. A zsidók templomot is építettek maguknak, de a hosszú ideig idegen, többistenhitű környezetben élő közösség vallási nézetei erősen eltértek a tiszta monoteizmusra törekvő jeruzsálemi kultusztól. Őseik istene, Yahu, mellett egyéb isteneket is tiszteltek, Bethelt, Asimot, Anatot és Heremet. Az egyiptomiak két okból is gyűlölték őket, egyrészt mert a perzsa hatóságokat szolgálták (Egyiptom ekkor perzsa megszállás alatt állt), másrészt Elephantiné szigetén állott Khnum kosisten főszentélye, s nyilván felháborító volt számukra a birkák megölése a pészah ünnepen. Valóban különös helyzet alakult ki, hogy a kis sziget egyik templomában istenként tisztelt állatot a szomszéd településen tömegesen fogyasztották.Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája, Osiris Kiadó, Budapest, 1998.

Mivel hozzávetőleg a mai Izrael akkori területe (Júdea délen, Galilea északon) római uralom alatt állt, a nacionalista és szeparatista, általában fanatikus zsidó szervezetek és szekták (lásd például: zélóták) melegágyává vált. A vallási villongásokat a politikai tényezők jelentősen fölerősítették, ami végül a jeruzsálemi nagytemplom elpusztításához vezetett Kr. u. 70-ben. Ennek ellenére vallási alapú, hivatalos szervek által kezdeményezett, pogromszerű zsidóüldözés ritkán valósult meg a Római Birodalomban, sőt a rómaiak a görög-zsidó villongásokat is igyekeztek normális mederbe terelni.

A zsidóság és kereszténység viszonyában nagy jelentőségű fordulat állt be a 4. és 5. század folyamán. I. Constantinus római császár türelmi rendelete után valamennyi vallási közösséggel egyenjogú felekezet lett a kereszténység, majd I. Theodosius ediktuma után kötelező államvallássá vált. Ez a folyamat oda vezetett, hogy a kereszténység elméleti teológiájában, és vallási gyakorlatában is elhatárolódott a saját vallási gyökerét jelentő zsidóságtól. A judaizmushoz való viszonyának alaptételévé vált, hogy a nemzsidók szemében a zsidóság nemcsak mint államalkotó nemzet, hanem mint „Isten népe” is elveszítette létjogosultságát.Grüll Tibor: Severus de Minorca levele a helyi zsidó közösség áttérítéséről, Múlt és Jövő, új folyam, 1999 (4) 76-91. old

A középkorban A középkori európai világkép központi elemének, a kereszténységnek a gyökerei a zsidó valláshoz köthetők: a keresztény Biblia első része, az Ószövetség a zsidó Tanakhon alapul, és Jézus maga is zsidóként született és élt. Ugyanakkor a korai kereszténység és a korabeli zsidó vallási vezetés közötti konfliktusok – amelyeket az Újszövetség is megörökít (például Jézus perének vag István vértanúságának leírásában) – a későbbiekben a keresztény zsidóellenesség alapvető hivatkozási pontjaivá váltak.

A középkori keresztény teológiában és népi vallásosságban elterjedt az úgynevezett deicide (istengyilkosság) vádja, amely a zsidóságot kollektívan tette felelőssé Jézus megfeszítéséért. Ennek igazolására a keresztény szerzők gyakran hivatkoztak Máté evangéliumára (Mt 27,25: „Vére rajtunk és fiainkon”). Ez a nézet képezte a vallási alapú zsidóellenesség (antijudaiizmus) magvát, amely a zsidókat a keresztény közösséggel ellenséges csoportként mutatta be.

A középkori Európában a zsidóság társadalmi helyzete fokozatosan romlott: számos térségben jogi korlátozások alá estek, elkülönített lakóhelyekre (gettókba) kényszerültek, vagy kizárták őket bizonyos mesterségekből.

Sok helyen hamis vádak özönét zúdították rájuk: rituális gyilkossággal, a szentostya meggyalázásával, kutak megmérgezésével, a pestis terjesztésével vádolták őket. Azt is állították róluk, hogy a Talmud vallási előírásként megköveteli a kereszténygyilkosságot. Ennek „bizonyítására” elegendő volt, ha egy-egy keresztény gyermeknek nyoma veszett. Ellenfeleik minden eszközt megragadtak, hogy a zsidókon elégtételt vegyenek.

Bár egyes szórványos atrocitások korábban is előfordultak, a zsidó lakosság elleni tömeges erőszakhullámok az első keresztes háború idején (1096-ban, főként a Rajna-vidéken) kezdődtek. Ezen üldöztetések hatására a nyugat-európai zsidóság jelentős része Közép- és Kelet-Európa felé vándorolt. A városi polgárság megerősödésével a gazdasági rivalizálás is a zsidóellenes fellépések egyik fő mozgatórugójává vált.

Ezzel szemben az uralkodók, a helyi földesurak, valamint a katolikus egyház vezetői esetenként védelmet nyújtottak a zsidó közösségeknek, amit leginkább gazdasági és adózási érdekeik indokoltak.

Az üldözések miatt Nyugat-Európa zsidósága részben Közép- és Kelet-Európába vándorolt. A 18–19. században megjelenő emancipációpárti megközelítés szerint a zsidóság hosszú üldöztetésnek volt kitéve a középkorban, bár vallásgyakorlásuk nem ütközött olyan nehézségekbe, mint a fizikai megsemmisítésnek kitett eretnekeké, illetve a középkori jogállapotok eltértek a kor modern, liberális államának felfogásától. Főleg a megerősödő városi polgárság lépett fel zsidóellenesen időnként, akik igyekeztek megszabadulni a konkurenciától (ennek magyar példája a soproni zsidók 1490-es bebörtönzése vagy 1526 utáni kiutasítása), ugyanakkor a katolikus egyház, az államhatalom és helyi birtokosok is több esetben a zsidó lakosság védelmére keltek, bár ezt elsősorban érdekből (a zsidóság adózási potenciálja miatt) és nem a toleranciától vezérelve tették.