Jugoszlávia (szerbhorvátul, horvátul és szlovénül Jugoslavija, szerbül és macedónul: Југославија) királyság, majd szövetségi köztársaság volt a Balkán-félszigeten. Északnyugatról Ausztria és Olaszország, északról Magyarország, keletről Románia és Bulgária, délről Görögország, délnyugatról Albánia, nyugatról pedig az Adriai-tenger határolta. Fővárosa és legnépesebb városa Belgrád volt.
Szlovénia és Horvátország 1991. június 25-én, Macedónia 1991. szeptember 8-án, Bosznia-Hercegovina pedig 1992. március 1-jén kiáltotta ki függetlenségét. A két utolsó köztársaság, Szerbia és Montenegró 1992. április 27-én hivatalosan is megalakította a két tagra redukálódott Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot, amely 2003. február 4-én átalakult Szerbia és Montenegró Államközösségévé. 2006. június 3-án Montenegró is kikiáltotta függetlenségét, így a kéttagú államszövetség is megszűnt, majd a magára maradt Szerbia is kinyilvánította önállóságát 2006. június 5-én. Végül a még Jugoszláviában, Szerbián belül létrehozott két autonóm tartomány egyike, Koszovó is kikiáltotta függetlenségét 2008. február 17-én. A történelmi Jugoszláviának tehát összesen hét utódállama van: Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Észak-Macedónia, Koszovó, Montenegró, Szerbia és Szlovénia.
Az ország hivatalos nevei és elnevezései A „Jugoszlávia” megnevezés gyűjtőnév, ugyanis az országnak több hivatalos neve volt. A megnevezések változásai gyakran lényeges változásokat jelenítenek meg az ország belső berendezkedésében, államformájában vagy kiterjedésében.
A "jug" számos szláv nyelven azt jelenti: dél. A területen élő népeket ennek megfelelően "délszlávok"-nak nevezik.
Szerb–Horvát–Szlovén Állam (Država Srba, Hrvata i Slovenaca) – 1918. október 29. – 1918. november 30. Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca) – 1918. december 1. – 1929. október 3. (1929. január 6-án királyi diktatúra kezdődik, és ennek a következménye a névváltoztatás) Jugoszláv Királyság (Kraljevina Jugoslavija) – 1929. október 3. – 1941. április 6. (ill. április 17. a kapituláció napja) 1941–1945 között fel volt osztva, azaz de facto nem létezett az állam. Demokratikus Föderatív Jugoszlávia (Demokratska Federativna Jugoslavija) – 1945. augusztus 10. – 1945. november 29. Jugoszláv Föderatív Népköztársaság (Federativna Narodna Republika Jugoslavija) – 1945. november 29. – 1963. április 7. Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (Socijalistička Federativna Republika Jugoslavija) – 1963. április 7. – 1992. március 27. (Ez az államalakulat 1991 júniusában de facto szétesett Szlovénia és Horvátország kilépésével.) Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (Savezna Republika Jugoslavija) – 1992. április 27. – 2003. február 3. (Ez az államalakulat már csak Szerbiát, Vajdasággal és Koszovóval együtt, valamint Montenegrót foglalta magában, miután Bosznia-Hercegovina is kikiáltotta függetlenségét és 1992. április 5-én kitört a boszniai háború. A belgrádi hatalom azonban továbbra is igyekezett megtartani az akkorra értelmét vesztett „Jugoszlávia” elnevezést, hogy így nyilvánítsa ki egyedüli jogutódlási igényét.)
Ezen kívül léteznek közmegegyezésen alapuló, egyszerűbb, könnyebben használható megnevezések is. Első Jugoszlávia az 1918 és az 1941 közötti államalakulatot nevezik így. Ez valamivel kisebb volt mint a második Jugoszlávia (A Szlovén tengerpart, Isztriai-félsziget, Fiume és egyes szigetek nem képezték részét). Ezt az államalakulatot a titoizmusban „régi Jugoszláviának” nevezték, máshol elvétve „királyi Jugoszláviának” nevezik, az államformára utalva. Második Jugoszlávia az 1945 és 1991 közötti államalakulat. Harmadik Jugoszlávia (ez a megnevezés még nem általános), Kis-Jugoszlávia, Volt Jugoszlávia (az angolul gyakran használt Former Yugoslavia elnevezéshez hasonlóan) az 1991–2003 közötti államalakulat. Lényegében véve ez a Második Jugoszlávia maradéka Szerbia és tartományai, valamint Montenegró. Az állam jogutódja Szerbia és Montenegró (Državna Zajednica Srbija i Crna Gora), amely 2006. május 21-ig létezett, amikor is Montenegró deklarálta függetlenségét.
Történelem Előzmények – Jugoszláv álom A középkorban a dubrovnikiak figyeltek fel először a délszláv térségben beszélt nyelvek hasonlóságára. Már az 1800-as évek közepétől létrejöttek olyan elméletek, amelyek a délszláv népek (szerbek, horvátok, bosnyákok, bolgárok) egységét hirdették. A legjelentősebb a horvátok körében kiteljesedő illír mozgalom volt. Később a pánszlávizmus eszméjét osztó romantikus nacionalista értelmiségiek az Osztrák–Magyar Monarchiában élő balkáni népek egyesítését tűzték ki célul a közös testvériség nevében. Céljaikhoz különféle eszközöket kerestek, különféle szervezeteket hoztak létre. Az első világháborút kirobbantó közvetlen ok is az volt, hogy Gavrilo Princip szerb nacionalista meggyilkolta az osztrák trónörököst. Princip a függetlenségért harcoló Ifjú Bosznia szervezet tagja volt, amelynek több tagját beszervezte a merénylet elkövetésére a szerb hadsereg kémszolgálata.
A szerb kormány 1914. december 7-én adta ki a niši deklarációt (Niška deklaracija), amelyben megszabadítanak minden elnyomott testvért. Ez de facto azt jelentette, hogy Szerbia célja a délszlávok egyesítése lett. Az első világháború alatt az Antant támogatott minden Monarchia-ellenes erőt. 1915. április 26-án az Antant és Szerbia aláírta a Londoni-egyezményt. Az egyezmény szerint a háború után létrejön Nagy-Szerbia, amely a következő területeket is tartalmazná: Bosznia-Hercegovina, Szlavónia, Szerémség, Bácska, Dél-Dalmácia, Észak-Albánia, de Macedónia és a Bánság nem lenne az övé. Macedónia Bulgáriáé, Bánság Romániáé lett volna.
A délszláv népek egyesülését tűzte ki célul a Jugoszláv Bizottság is, amelynek tagjai a monarchiától való függetlenségért harcoló, Londonban működő délszláv politikusok voltak. A délszlávok egyesülését támogatta néhány befolyásos nyugat-európai politikus, és Wilson amerikai elnök 14 pontja. Az Osztrák–Magyar Monarchiában élő délszlávok nevében 1917. május 30-án, Anton Korošec vezetésével adták ki a Májusi deklarációt (Majska deklaracija), amelyben azt követelték, hogy a monarchián belül kaphassanak önállóságot a délszlávok. A két délszláv irányzat között 1917. július 20-án jött létre a megegyezés, a Korfui deklaráció (Krfska deklaracija), amit a genfi egyezmény (Ženevski sporazum) követett 1918. november 9-én. A jugoszláv állam kronológiája 1918. október 28-án, az első világháború végén az osztrák Krain tartomány Szlovénia néven függetlenné vált, hasonlóan Horvátország elszakadt a Magyar Királyságtól, Szerbia pedig győztesként került ki a világháborúból. 1918. október 29-én az új Szlovénia, Horvátországgal közösen megalakította a Szlovén–Horvát–Szerb Államot, amely 1918. december 1-jén egyesült a Szerb Királysággal, s így jött létre a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, amelyet elsőként Norvégia ismert el.
A Szerb–Horvát–Szlovén, majd Jugoszláv Királyság
A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (röviden SZHSZ Királyság) viszonylag nagy ország volt, területe 248 666 négyzetkilométer lett. Az 1921-es népszámlálás szerint a 12 055 715 lakosú ország lakosságának 39%-a volt szerb, 23,9% horvát és 8,5% szlovén, tehát a „nem államalkotók” aránya igen magas volt. Határait a trianoni békeszerződés szentesítette. A nagyhatalmak érdeke egy közepes nagyságú délszláv államot kívánt meg.Ormos Mária: Merénylet Marseille-ben. Kossuth Könyvkiadó, h. n. 1984. 48. o. „az [imperialista] érdekek erős nacionalista kisállamok alakítását kívánták…”. Ahhoz, hogy létezése stabil legyen szükség volt egy belső és egy külső konszenzusra.Juhász József: Háborúk a nyugat Balkánon = Múltunk (Tanulmányok a Háborúról) XLIX. évf. 4. sz. Budapest, 2004. 305–342. o., 309–310 o. A természeti, kulturális, és társadalmi viszonyok különbözőségén túl a gazdasági fejlettség egyenetlensége is rontott a helyzeten.Lásd: Mazower, Mark: A Balkán (Európa könyvkiadó, 2004) 41-80. o.: A térség és lakói; 81-124. o.: A nemzetté válás előzményei; 125–162. o.: Keleti kérdések 300px|right|thumb|Jugoszláv királyság, 1936
A délszláv állam egész léte alatt strukturális problémákkal küzdött.Polonyi Péter – A. Sajti Enikő: Mao – Tito. 183. o. A megalakulás nem volt az alkotóelemek szerves fejlődésének eredménye. Nagyjából ugyanannyi érv sorakoztatható fel mellette, mint ellene.Ezzel az ambivalenciával Mandić, B. Petar, Prof. dr: Jugoslavija Iluzija ili Vizija és Veljanović, Zoran: Jugoslavija Potreba ili zabluda c. könyve is foglalkozik. Mindketten negatívan értékelik az egyesítési terveket, illúziónak és tévedésnek minősítik azokat.
A kor legfontosabb politikai pártjai a szerb nemzeti radikálisok és a demokraták voltak. Mindkét párt centrista volt. Ezeken kívül megemlítendő a Horvát Republikánus Parasztpárt (HRSS, elnöke Stjepan Radić), a Szlovén Polgári Párt (SLS, elnöke Anton Korošec), és a Jugoszláv Muszlimok Társasága (JMO).
Az ország problémái a következőkben összegezhetők:
Az ország nagy részén működő patriarchális nagycsalád (zadruga) modellje sem alakulhatott át korszerű gazdasággá. Infrastrukturális elmaradottságból feszültség származott.A jugoszláv történetírás az ország gazdasági elmaradottságát mindig kiemeli például – Božić, Ćirković, Ekmečić, Dedijer: Istorija Jugoslavije. 412–426 Ekonomika kraljevine Jugoslavije. A külföldi tőke igen erőteljesen törekedett hasznának maximalizálására, és ebben a helyi gazdasági elit támogatta őket, míg a széles néprétegek egyre elégedetlenebbek lettek. A liberális hagyomány, a technokrata államszervező szemléletmód hiánya, valamint a keleti despotizmus praxisából is feszültségek adódtak.Mazower, Mark: A Balkán. 137. old. „Az új államok lakosságát békeidőben nem kevésbé viszályok osztották meg, mint háborúban.”… „Ez a megosztottság kezdettől fogva mérgezte a politikát” A viselkedési formák és a kulturális sémák jelentős különbségei szintén rontottak a helyzeten. A politikai életben sem volt hagyománya az érvek és az ellenérvek kulturált ütköztetésének. A létrejövő rendszerben nem mehettek végbe azok az alkufolyamatok, amelyek modus vivendit eredményeztek volna a különböző opciók számára.Zoran Gyingyics Jugoslavija kao nedovršena država c. könyvében Jugoszláviát célzatos túlzással feudális államnak nevezte, mert politikai rendszere úgy működött, hogy a szereplői nem elveknek, törvényeknek, hanem feletteseiknek engedelmeskedtek. Nenad Dimitrijevics Slučaj Jugoslavija c. könyvében pedig arról beszél, hogy soha nem tisztázta a politikai elit, és a jogásztársadalom az elvek szintjén az ország szerkezeti és eszmei alapjait. bélyegkép|jobbra|183px|I. Sándor jugoszláv király A hatalom nyílt vagy bújtatott erőszakhoz folyamodott. Időnként elszabadultak és mozgásba lendültek az egymásnak feszülő indulatok, mivel a délszláv állam problémakezelésében a hatalmi szó és az erőszak volt az elsődlegesen használt módszer. A rendszer így csak addig működhetett, amíg ereje volt. A politikai elit nem is igyekezett más alapra helyezni működését. Ennek tudható be a különböző nemzeti radikalizmusok, de a kommunista radikalizmus térnyerése is. Az új államban sietősen megvalósított pénzrendszer és a közigazgatás igazságtalan és diszkriminatív adórendszeren nyugodott. (Szlovéniában és a Vajdaságban sokkal nagyobbak voltak az adók.) Az agrárreform is igazságtalan lett, és nem is vitték véghez teljes egészében, így nagy ellenszenv alakult ki azok körében, akik nem részesültek belőle. Az üzleti élet központja Belgrád lett, ebben a más nemzetiségű üzletemberek fenyegetést, egyenlőtlenséget véltek látni. A korrupció nagy volt országszerte (azaz nemcsak Belgrádban). Nacionalista elvakultság jelentkezett minden oldalról. (Ez elsősorban a szerbek és horvátok között volt látványos, de korántsem egyedi.) A sok igazságtalanság teret adott az osztály alapú elvakultságnak és radikalizmusnak (kommunizmus).