A negyedik keresztes hadjárat 1202 és 1204 között zajlott és III. Ince pápa eredetileg Jeruzsálem visszafoglalására, az egyiptomi Ajjúbida Birodalom ellen hirdette meg. A finanszírozás hiányosságai miatt azonban a keresztesek előbb a Magyar Királyság védelme alatt álló dalmáciai Zára, majd Konstantinápoly ellen fordultak. Fővárosa elfoglalását követően a Bizánci Birodalmat felosztották és létrehozták a rövid életű Latin Császárságot.
1201-ben a keresztes hadjárat vezetői szerződést kötöttek a Velencei Köztársasággal a sereg Szentföldre való átszállítására. A vezetők azonban túlbecsülték a Velencéből kihajózandó katonák számát, mivel sokan más kikötőkből indultak és végül nem tudták kifizetni a kialkudott árat. Enrico Dandolo velencei dózse azt javasolta, hogy az adósságuk fejében segítsék meg őt a lázadó Zára visszafoglalásában. 1202 novemberében megostromolták és kifosztották Zárát; ez volt az első alkalom, hogy a katolikus keresztesek egy katolikus várost fosztottak ki (mindezt III. Ince pápa határozott tilalma és kiátkozással való fenyegetése ellenére).
1203 januárjában a keresztesek vezetői megállapodtak a száműzött Alexiosz Angelosz bizánci herceggel, aki jelentős támogatást ígért a muszlimok ellen, ha visszaszerzik apja, II. Iszaakiosz császári trónját (Iszaakioszt fivére, III. Alexiosz vetette börtönbe és vakíttatta meg). 1203. június 23-án a keresztesek főserege elérte Konstantinápolyt, míg azok akik nem értettek egyet a keresztények megtámadásával továbbhajóztak a Szentföldre.
Rövid ostromot követően III. Alexiosz elmenekült, II. Iszaakioszt visszahelyezték a trónra, fiát, IV. Alexioszt pedig társuralkodóvá koronázták. Alexiosz azonban nem tudta teljesíteni a kereszteseknek tett túlzó ígéreteit és 1204 januárjában megbuktatták, majd meggyilkolták. Utódja, V. Alexiosz sem teljesítette a keresztesek követeléseit, ezért azok ismét ostrom alá vették Konstantinápolyt, amelyet áprilisban elfoglaltak és kifosztottak. A Bizánci Birodalom helyén létrehozták a Latin Császárságot, ám a birodalom peremterületei kikiáltották függetlenségüket (a Nikaiai Császárság, a Trapezunti Császárság és az Epiruszi Despotátus). A Latin Császárság szinte folyamatos háborúban állt a görög utódállamokkal és a Bolgár Birodalommal és 1261-ben megszűnt létezni.
A negyedik keresztes hadjárat elmérgesítette a katolicizmus és az ortodox egyház közötti ellentéteket és véglegesítette a kelet-nyugati egyházszakadást. A hadjárat súlyos csapást mért a Bizánci Birodalomra, hozzájárult annak hanyatlásához és bukásához, lehetővé téve az oszmán terjeszkedést, a Balkán és Magyarország nagy részének török megszállását.
Előzmények Jeruzsálem elvesztése 1187-ben a Szaladin vezette Ajjúbida szultánság elfoglalta a levantei keresztes államok nagy részét. Ostrommal bevették Jeruzsálemet is és a keresztes államokból mindössze három tengerparti város maradt keresztény kézen, Türosz, Tripoli és Antiochia.John Julius Norwich, Byzantium: The Decline and Fall, (1995; repr., London: Folio Society, 2003), 169
Jeruzsálem elestére válaszul meghirdették a harmadik keresztes hadjáratot (1189-1193). Bár a szent várost nem sikerült visszafoglalni, jelentős területek kerültek ismét keresztény kézre, többek között Akkó és Jaffa kikötővárosai és visszaállították a Jeruzsálemi Királyságot. 1192. szeptember 2-án békét kötöttek Szaladinnal Jaffában, amivel a hadjárat véget ért. A fegyverszünet három éven és nyolc hónapon át tartott..
A keresztes hadjárat során ismét kiéleződtek a nyugat-európai feudális államok és a Bizánci Birodalom között már régóta fennálló feszültségek. A hadjárat során Barbarossa Frigyes német császár majdnem megostromolta Konstantinápolyt, mert a bizánci kormányzat és II. Iszaakiosz Angelosz császár nem biztosított neki biztonságos átkelést a Dardanellákon; Iszaakiosz éppen a Theodórosz Mangaphasz trónkövetelő elleni harccal volt elfoglalva. A bizánciak a maguk részéről arra gyanakodtak, hogy Frigyes a szakadár bizánci tartományokkal, Szerbiával és Bulgáriával konspirál; a német császár ugyanis baráti viszonyt ápolt Nemanja István szerb fejedelemmel, és támogató levelet kapott I. Ivan Aszen bolgár cártól. Oroszlánszívű Richárd angol király eközben megszállta a bizánci szakadár Ciprust, de ahelyett, hogy visszaadta volna a birodalomnak (és látván hogy maga úgysem tudná kormányozni), a szigetet Lusignani Guidónak, Jeruzsálem korábbi királyának adta át (akitől a keletrómai szövetséges Montferrati Konrád vette el a koronáját). 180px|bélyegkép|Al-Adil damaszkuszi emír pénze 1193-ban Szaladin még a fegyverszünet lejárta előtt meghalt és birodalmát három fia és két fivére felosztotta egymás között. Henrik jeruzsálemi király meghosszabbította a békét al-Aziz Utman egyiptomi szultánnal. 1197-ben azonban német keresztesek érkeztek a Szentföldre és Henrik engedélye nélkül rátámadtak I. al-Adil damaszkuszi emír országára. Az emír válaszul ostrom alá vette Jaffát; Henrik király időközben meghalt és nem tudta felmenteni a várost, amely így elesett. A németek viszont északon elfoglalták Bejrútot.
Jeruzsálem koronáját Aimery ciprusi király örökölte aki 1198-ban 5 évig és nyolc hónapig tartó békét kötött al-Adillal. A fegyverszünet a status quót rögzítette, Jaffa az Ajjúbidák kezén maradt, de lerombolt falait nem építhették újjá; Bejrút a kereszteseké lett, Szidón jövedelmein pedig megosztoztak. Al-Adil még a béke lejárta előtt, 1204-re visszaállította Szaladin birodalmát (Egyiptomot 1200-ban, Aleppót 1202-ben szerezte meg) és így birtokai majdnem teljesen körbevették a maradék keresztes államokat.
Bizánc 1200-ban a majdnem kilenc évszázada fennálló Konstantinápoly még mindig a kereszténység legnagyobb és legkifinomultabb városának számított. A jelentősebb középkori városok közül szinte csak itt őrizték meg működő formában az ókori Róma építményeit, fürdőit, fórumait, műemlékeit és vízvezetékeit. Fénykorában becslések szerint mintegy félmillió lakosnak adott otthont, akiket 20 km hosszú, háromszoros falak védtek. Gondosan kiválasztott elhelyezkedése miatt Konstantinápoly nemcsak a Római Birodalom megmaradt keleti részének fővárosa volt, hanem olyan kereskedelmi központ is, amely uralta a Földközi-tengerből a Fekete-tengerig,Norman Davies, p. 311, "Vanished Kingdoms. The History of Half-forgotten Europe", Perzsiáig, Indiáig, Kínáig vezető kereskedelmi útvonalakat. Mesés gazdagsága következtében egyszerre volt riválisa és csábító célpontja a Nyugat agresszív új államainak, elsősorban a Velencei Köztársaságnak.
1195-ben III. Alexiosz Angelosz egy palotaforradalommal megdöntötte öccse, II. Iszaakiosz Angelosz császár uralmát, majd megvakíttatta (hogy uralkodásra alkalmatlanná tegye) és száműzte őt. Bár Iszaakiosz csapnivaló hadvezér és tehetségtelen uralkodó volt, aki a velenceiek kezére játszotta flottát és eltékozolta a hadsereg forrásait, bátyja semmivel sem bizonyult jobbnak nála.John Julius Norwich, Byzantium: The Decline and Fall, (1995; repr., London: Folio Society, 2003) Alexiosz a helyzete megerősítése érdekében két kézzel szórta az ajándékokat és kiürítette a kincstárat. Meg akarta nyerni a határvidékek félautonóm katonai parancsnokait és eközben aláásta a központi hatalom tekintélyét. A birodalom katonai és diplomáciai védelmét elhanyagolta. A flotta főparancsnoka, Mikhaél Sztrüphnosz (a császár feleségének sógora) eladta a hajók felszerelését és hatalmas vagyont halmozott fel.Brand, Charles M.; Cutler, Anthony (1991). "Stryphnos, Michael". In Kazhdan, Alexander (ed.). The Oxford Dictionary of Byzantium. Oxford and New York: Oxford University Press. p. 1968. .Guilland, Rodolphe (1967). "Le Drongaire de la flotte, le Grand drongaire de la flotte, le Duc de la flotte, le Mégaduc". Recherches sur les institutions byzantines [Studies on the Byzantine
A hadjárat kezdete: találkozás Velencében
1198 januárjában III. Ince került a pápai trónra, aki Post miserabile kezdetű bullájával új keresztes hadjáratra hívott fel. Az európai uralkodók lanyha érdeklődést mutattak: a németek épp a pápai hatalom ellen küzdöttek, a franciák és az angolok pedig egymással voltak elfoglalva. A fordulópontot az jelentette, amikor a Neuillyi Fulkó prédikátor szavaitól fellelkesített Champagne-i Theobald gróf (Oroszlánszívű Richárd unokaöccse) a kastélyában tartott lovagi tornán kijelentette, hogy felveszi a keresztet.
1200 elején Theobald és társai (többek között Flandriai Balduin és Blois-i Lajos) összegyűltek Soissons-ban hogy megszervezzék a hadjáratot. A hosszas és jórészt ellenséges területen át vezető szárazföldi útvonalat elvetették és megbíztak egy hattagú bizottságot (köztük Geoffroy de Villehardouint, akiből később a vállalkozás krónikása lett) hogy béreljen szállítóhajókat a tengeri hatalmaktól. Theobaldot vezérükké választották, de mivel ő 1201-ben meghalt, helyét Montferrati Bonifác (a harmadik keresztes háború híres hadvezérének, Montferrati Konrádnak az öccse) vette át.
Genova visszautasította a keresztesek kérését, de Enrico Dandolo velencei dózse 1201 márciusában beleegyezett abba, hogy 35 ezer keresztest (ami egy igen optimista szám volt) egy jelentős összeg fejében átszállít a Szentföldre. Úgy számoltak, hogy a sereg 4500 lovagból, 9 ezer fegyverhordozóból és 20 ezer gyalogosból áll majd; a velenceiek egy évet kértek hogy az ehhez szükséges hajókat megépítsék és legénységüket kiképezzék.Villehardouin: Conquête de Constantinople, ch. iv, v, vi, Nos. 18, 24, 30 A legtöbb keresztes Franciaországból érkezett, de jelentős csapatokat küldött Flandria és Montferrat is; valamint Martin pairis-i apát és Konrád halberstadti püspök vezetésével németek is jöttek. A tervek szerint a hajóhad 1203. június 24-én indult volna és egyenesen az Ajjúbidák fővárosát, Kairót vette volna célba. A tervet Ince pápa is jóváhagyta, de lelkére kötötte a kereszteseknek, hogy keresztényeket ne támadjanak meg.Hughes, Philip. "Innocent III and the Latin East", History of the Church (Sheed & Ward, 1948), vol. 2, pp. 370–372.
Zára elfoglalása A Velencével kötött megállapodás nem kötelezte a kereszteseket, hogy valamennyien velencei hajókon utazzanak. Sokan flamand kikötőkben, Marseille-ben, Genovában szálltak hajóra. Amikor 1202 májusára a fősereg összegyülekezett Velencében, kiderült hogy jóval kevesebben vannak a vártnál: 4-5 ezer lovag és 8 ezer gyalogos, vagyis nagyjából harmada a várt létszámnak. Velence betartotta az egyezség ráeső részét, 50 hadigálya és 450 szállítóhajó készen állt az útra. Az agg és vak Dandolo dózse a teljes, kialkudott árat követelte, 85 ezer ezüstmárkát, míg a keresztesek csak 35 ezret tudtak volna adni. A dózse azzal fenyegetőzött, hogy foglyul ejti a vezetőiket, úgyhogy a katonák éheztetése árán sikerült újabb 14 ezer márkát összegyűjteni.Robert de Clari, La Prise de Constantinople, xi–xii, in Hopf, Chroniques Greco-Romaines, pp. 7–9. Old French. A velenceiek vesztesége így is hatalmas volt, mert egy évig korlátozni kellett a kereskedelmi forgalmukat, hogy megépítsék a flottát, amelyet ráadásul 14 ezer (más források szerint 20-30 ezer a városállam 60-100 ezer fős összlakosságából) fős legénységgel is el kellett látni.
Dandolo (aki maga is felvette a keresztet) tartott a feldühödött, éhező keresztesektől és szélnek eresztésük Velencének is jelentős presztízsveszteséggel járt volna, így azt ajánlotta nekik hogy adósságaik fejében segítsenek visszafoglalni a dalmáciai Zárát. Zára Velence uralma alá tartozott, de 1181-ben fellázadt és Imre magyar királytól kért segítséget.Emeric (king of Hungary). Britannica Online Encyclopedia. A velencei támadásokat sikeresen visszaverték és 1202-re a magyar király védelmében gazdaságilag önállóvá váltak.