Az ötödik keresztes hadjárat (1217–1221) a muszlim kézre került szentföldi területek visszafoglalására, a keresztes hadjáratok keretében indított háború.
A hadjáratot III. Ince pápa hirdette meg 1213-ban; finanszírozását és a kereszteseknek nyújtandó kiváltságokat a negyedik lateráni zsinat tárgyalta meg két évvel később. Az előkészületeket követően az első keresztes csapatok 1217 szeptemberében érkeztek meg Akkonba. A hadjárat 1217–18-as, első szakaszának legfontosabb résztvevői I. János jeruzsálemi király mellett II. András magyar és I. Hugó ciprusi király, továbbá VI. Lipót osztrák herceg voltak. E szakaszban a keresztesek három kisebb hadműveletet hajtottak végre: egy néhány napos katonai expedíciót Galileában, a tábori muszlim erődítmény sikertelen ostromát, valamint egy úgyszintén kudarcba fulladt behatolási kísérletet a Bekaa-völgybe. 1218 elején a ciprusi király meghalt, II. András hazaindult seregével. A második szakaszban a fríz hajókon érkező utánpótlással a keresztesek tavasszal a Nílus deltájában található, ajjúbida kézen lévő Damietta ostromára vállalkoztak. Augusztus végén elfoglalták a damiettai lánctornyot, ám ezután állóháború alakult ki, melyet súlyosbított a jeruzsálemi király és a pápai legátus, Pelagius Galvani közötti széthúzás, valamint a muszlim és a keresztény tábort egyaránt megtizedelő járvány. A keresztesek nem fogadták el al-Kámil egyiptomi szultán békeajánlatát; és 1219 novemberében végül bevették Damiettát. II. Frigyes német-római császár érkezésére várakozva csak 1221 júliusában láttak ismét támadáshoz: a Nílus mentén nyomultak be Egyiptomba, de a muszlimok a folyó áradását kihasználva kilátástalan helyzetbe kényszerítették őket. A szabad elvonulásért cserébe a kereszteseknek le kellett mondaniuk Damiettáról, és nyolc évre szóló fegyverszünetet kellett kötniük az egyiptomi szultánnal.
Előzmények Az első keresztes hadjárat eredményeként létrejött szentföldi keresztes államok létét folyamatos muszlim támadások veszélyeztették. Az államok között kitüntetett szerepet élvező Jeruzsálemi Királyság az összeomlás szélére került, amikor Szaladin egyiptomi szultán az 1187-es hattini csatában súlyos vereséget mért a keresztesekre, majd pedig bevette Jeruzsálemet. A nyugati katolikus egyház buzdítására és támogatásával újabb hadjáratok indultak a szent város és az elhódított területek visszafoglalására. III. Ince pápa a kudarccal végződött 1212-es gyermekek keresztes hadjárata után újabb szentföldi expedíció elindítását tervezte; a pápa ugyanis egyszerre látta a keresztes mozgalomban a Szentföld megőrzésének és az egyház megreformálásának lehetőségét, valamint annak eszközét, hogy visszaállítsa az egyház Nagy Szent Gergely pápa-kori dicsőségét. Ennek jegyében 1213. április 19–29. között kiadta Quia maior kezdetű enciklikáját, illetve két évvel későbbre összehívta a negyedik lateráni zsinatot. Enciklikájában a pápa hivatkozott arra a veszélyre, amelyet a Tábor-hegyen felépített muszlim erőd jelent Akkonra, a keresztesek kulcsfontosságú kikötőjére; s kedvező előjelként említette a hispániai reconquista döntő jelentőségű, 1212-es Las Navas de Tolosa-i győztes ütközetét, valamint a hidzsrától a Jelenések könyve alapján számított 666 év közelgő leteltét. A kereszt felvételét, a korábbi hadjáratok gyakorlatától eltérően, valamennyi világi hívőnek lehetővé tette; maguknak a kereszteseknek és azoknak, akik anyagilag támogatják a hadjáratot, bűnbocsánatot ígért.
Európa nagyhatalmait ekkor belpolitikai viszályok kötötték le: az angolok és a franciák hadban álltak egymással, mi több, Franciaországban zajlott a katharok elleni keresztes háború (1209–1229), Németországban a Hohenstaufok vetélkedtek a császári koronáért a Welfekkel, az Ibériai-félsziget uralkodóit a reconquista foglalta le. Thomas Van Cleve a keresztes hadjárat szempontjából „kedvezőtlennek” nevezi az európai helyzetet; Hans Eberhad Mayer szerint ugyanakkor a világi hatalmak beavatkozását elkerülni akaró, a keresztes hadjáratok fölött erősebb pápai irányításra törekvő III. Ince pápának kapóra jöttek az európai konfliktusok. James M. Powell azon a véleményen van, hogy részben pont a belviszályok ösztönözték a keresztes háborút: a pápa szándéka az volt, hogy a keresztények az egymás elleni küzdelem helyett egységben vonuljanak a muszlimok ellen.
A résztvevők toborzása a sorban az ötödik keresztes hadjáratra már 1213-ban, két évvel a negyedik lateráni zsinat előtt megkezdődött. A pápa a szervezés részleteit illetően Piem et Sanctum levelében adott utasításokat a procuratoroknak, vagyis azoknak, akik többek között toboroztak, biztosították a keresztet felvettek kiváltságait és a hívektől gyűjtött pénzt kezelték. A procuratorok nem feltétlenül tartoztak az egyházhoz, akadtak közöttük az egyetemekhez kötődők is. Franciaországban Courçoni Róbert pápai legátus fogott hozzá a keresztet felvenni vágyók szervezéséhez, azonban a francia előkelők és maga a király is panaszt emeltek a legátus túlbuzgósága ellen, mivel az a jelentkezők alkalmasságát figyelmen kívül hagyva öregek, nők és leprások jelentkezését is elfogadta, a csatlakozó vazallusokat pedig feloldozta hűbéresküjük alól. James Powell történész ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a Courçoni Róbert elleni vádakat elsősorban az motiválta, hogy sértette a helyi egyházi vezetők vagy a király érdekeit, fennhatóságát. Powell továbbá rámutat, hogy a legátusnak a közkeletű vélekedéssel ellentétben nemcsak a tömegeket, hanem befolyásos főurakat is sikerült mozgósítania, például I. Henrik brabanti herceget, Hervé nerves-i grófot és IX. Hugó lusignani urat, La Marche grófját; igaz ugyanakkor, hogy a franciák a harmadik és a negyedik hadjárathoz képest így is lényegesen kisebb mértékben vettek részt a vállalkozásban. Flamand és holland földön Paderborni Olivér egyházfi viszont nagy sikereket ért el a lakosság buzdításában.
A lateráni zsinat első ülésén a pápa és a jeruzsálemi pátriárka is felszólalt a hadjárat érdekében. A zsinat megerősítette a kereszteseknek járó kiváltságokat és bűnbocsánatot. Az Ad liberandam bulla célkitűzése szerint a hadsereg gyülekezési helye Brindisi és Messina városa, keletre indulásának időpontja pedig 1217. június 1. volt. Az időzítés azért volt lényeges, mert az egyiptomi szultánnal kötött ötéves fegyverszünet 1217 júliusában járt le. 1216 tavaszától a kereszt felvételére sürgető prédikátorok járták a vidéket szerte Európában. Maga a pápa levélben tájékoztatta I. al-Ádil egyiptomi szultánt a közelgő hadjáratról, májusban pedig Perugiába utazott, ahol megpróbálta elsimítani Genova és Pisa viszályát, hogy mindkét itáliai kereskedőváros részt vállaljon a keresztesek tengeri szállításában. Az egyházfő azonban július 16-án váratlanul elhunyt. A két nappal később megválasztott III. Honoriusz folytatta elődje munkáját: I. János jeruzsálemi királynak bejelentette a keresztesek érkezését, míg az európai uralkodókat írásban szólította fel a hadjáratban való részvételre. A pápa felhívására kevesen válaszoltak. Az Alsó-Rajna vidékén ugyan kedvezően fogadták a hírt, de a pápa által remélt flotta kiállítása egyre csak késlekedett. II. Inge norvég király felvette a keresztet, de a következő tavasszal meghalt; az útnak indult skandináv sereg nem volt jelentős. A norvég uralkodóhoz hasonló Földnélküli János angol király esete: 1215 hamvazószerdáján letette a keresztes fogadalmat, ám a következő év októberében elhunyt. II. Frigyes német király, utóbb német-római császár hiába vette fel a keresztet még a lateráni zsinat évében, németországi ügyeinek rendezése érdekében pápai engedéllyel elhalasztotta az indulást. Az uralkodó két csapatot küldött a Szentföldre – 1220 nyarán egy nyolc gályából álló különítményt, majd 1221 tavaszán I. Lajos bajor herceggel egy nagyobb sereget –, ám ő maga egyelőre nem teljesítette fogadalmát, személyesen nem vett részt az ötödik keresztes hadjáratban.
A németek részéről ezenkívül I. Ottó meráni herceg és Ekbert bambergi püspök, valamint a münsteri és az utrechti püspök, a hennebergi és az öttingeni gróf személyében további egyházi és világi előkelők vonultak hadba, körülbelül a magyar királlyal egy időben.
Az Apostoli Szentszék korábban font ezüstöt különített el szentföldi felhasználás céljára; a zsinat után további márka ráfordítást, illetve a római keresztesek felszerelésének és szállításának költségeit vállalta. A római katonák 1218 folyamán, Pelagius Galvani pápai legátus vezénylete alatt kapcsolódtak be a harcokba. A lateráni zsinat egyébként az egész papságot a következő három évben huszad fizetésére kötelezte, a kereszteseket viszont felmentette az adó- és vámfizetés alól, hiteleikre törlesztési moratóriumot rendelt, birtokaikat a hadjárat idejére az egyház védelme alá helyezte.
A keresztesek 1218-ban a Szentföldre érkező második hullámát, a pápa római katonáin túl, főként franciák és kisebb számban angolok alkották. Legrangosabb világi vezetőik Hervé nerves-i gróf és IX. Hugó lusignani úr, La Marche grófja voltak, míg az egyház II. Vilmos bordeaux-i érsek, továbbá Párizs, Laon és Angers püspöke személyében képviseltette magát a seregben. A francia–angol csapat szállításában a genovaiak működtek közre, költségeit a francia papságtól beszedett huszadból finanszírozták.
IV. György grúz király katonai támogatást ígért – Pelagius Galvani legátus a pápának küldött levelében hivatkozott is arra, hogy reménykedett a grúzok együttműködésében, a mongol hódítás miatt azonban Grúzia nem tudott bekapcsolódni a háborúba.
II. András magyar király és a kereszt felvétele bélyegkép|II. András király keresztes hadjáraton (Képes krónika) Az ötödik keresztes hadjáratig Magyarország nem vett részt a keresztes háborúkban, noha területén több alkalommal áthaladtak a Szentföldre tartó seregek. III. Béla magyar király 1189-ben a harmadik keresztes háborúba küldött ugyan egy egységet I. Frigyes német-római császárral, de amikor a németek elkezdték fontolgatni Bizánc elfoglalását, a magyar uralkodó hazarendelte katonáit. James Ross Sweeney történész szerint a keresztes háborúk magyarországi megítélésének alakulásában sokat számított I. László 1192-es szentté avatása: a keresztény szent és katona-király a korban „nem lehetett más, mint keresztes vitéz”. 1195 körül III. Béla király keresztes fogadalmat tett; ennek teljesítését második fiától, Andrástól várta, és ennek megfelelően rá hagyta a hadjáratra gyűjtött pénzt is. III. Béla fogadalmának egyháztörténeti jelentősége, hogy III. Ince pápa Licet universis… határozatával a magyar királyra hivatkozva minősítette a keresztes esküt örökölhetőnek, vagyis apáról fiúra szállónak. 1198-tól fogva a pápa több kísérletet is tett a magyarok mozgósítására, de az Imre és András közötti trónviszály hosszú időre háttérbe szorította a keresztes hadjárat kérdését. Kristó Gyula szerint az 1199-es rádi csata után a fivérek kiegyezésében szerepelt a szentföldi hadjárat indításának kötelezettsége is; egy évvel később a testvérek közösen vették fel a keresztet, de a balkáni helyzet miatt indulásuk elodázódott.