A zongora billentyűs, polifón húros hangszer. Billentyűsorral összeköttetésben álló, kis kalapácsokkal megütött, hangszekrényben kifeszített fémhúrok adják a zenei hangot. Hangképzése mechanikus, alapszintű kezelése a többi hangszerhez képest egyszerű, viszonylag könnyen és gyorsan elsajátítható. Népszerűségének oka az is, hogy egy játékos több szólamot képes egyidejűleg megszólaltatni rajta, így zenekari vagy kórusműveket, de akár operákat is könnyen előadhatunk segítségével. Ilyen szempontból a zeneszerzők és karmesterek fontos segédeszköze. Ugyanakkor hangolásának szükségszerűen kompromisszumos mivoltaA napjainkban kizárólagosan alkalmazott kiegyenlített hangolás miatt az oktávon kívül egyetlen hangköz sem teljesen tiszta, sőt a fémhúrok akusztikai sajátosságai miatt még az oktávokat is a természetesnél kicsit tágabbra kell behangolni. nem mindig teszi lehetővé a tiszta intonációt. Sokan ezért nem is tekintették teljes értékű hangszernek, például Kodály Zoltán sem.
Elnevezése A zongora szót Barczafalvi Szabó Dávidnak köszönhetjük, aki a nyelvújítás korában számtalan új magyar szót gondolt ki. Nem vette át az idegen nyelvekből az effajta hangszerek megjelölésére használt szót, hanem újat hozott létre. Az ő korában a zongoraféle hangszerek neve külföldön clavecin (klav-szen), épinette, cembalo (csembaló), pianoforte, fortepiano, Klavier és Spinet volt, amely szavak vagy a hangszer egyik jellegzetes alkotórészét emelték ki, mint például a billentyűzetet (claves), a húrt megszólaltató tüskét (épinette), vagy a kalapácsos zongoránál a játék lehetőségét: erősen-gyengén (forte-piano). Ezzel szemben Barczafalvi Szabó Dávid a zeneszerszám hangzásából indult ki, és a zeng, zsong szóból (esetleg a zong, zonog tájszóból), valamint feltehetően az orgona (esetleg tambora) szó együttes hangzása alapján faragta a zongora szót (lásd még: szóösszerántás). Ez a szó is, mint minden újítás, lassan ment át a közhasználatba, először 1787-ben jelent meg nyomtatásban és 1830-tól használták inkább a többi helyett.
Kialakulása A zongora elődei azok a hangszerek, ahol a húrok billentyű segítségével szólalnak meg, pengetéssel vagy ütéssel. A zongora egyik eredetét az ókorban már ismert szerszámban, a monochordban kereshetjük, amely egy rezonátortest felett kifeszített húrból állt, amely húrt egy mozgatható ékkel rövidebb, hosszabb hangzó részre lehetett osztani. A középkorban a monochord inkább tudományos hangmagasságmérő eszköz volt, hangszerré akkor lett, amikor a rezonátortest fölé több húrt feszítettek ki, és szólaltatták meg ezeket akár pengetővel (ujj, plectron, plektrum), akár ütögetővel (kalapács). Így keletkeztek a cimbalmok, hárfák, lantok ősei. Az a gondolat, hogy a kifeszített húrok sorát egy gépezet – a billentyűzet – segítségével szólaltassák meg, csak azután ölthetett testet, hogy az orgona billentyűzete megállapodott formát kapott, tehát a 18. század után.
Klavikord, csembaló, spinét, virginál A zongora közvetlen elődjének tekinthető a klavikord. Az asztalra helyezhető, téglatest alakú rezonátortest a keresztben kifeszített (rendszerint kettős) húrokat a billentyűzettel összeköttetésben álló érintők (úgynevezett tangentek) szólaltatták meg úgy, hogy azokat megütötték. Működési elve eltér a csembaló típusú rendszerektől (csembaló, spinét, virginál), ahol a kifeszített húrokat billentyűzet közbeiktatásával, de pengetéssel hozták rezgésbe.
Zongora bélyegkép|250px|Cristofori zongorája, 1726-ból bélyegkép|250px|Tolnay Klári, neves magyar színésznő zongorája, amely ma mohorai emlékházában látható. A hangszer a bécsi Vincent Oester műhelyében készült
A spinét- és csembalókészítő Bartolomeo Cristofori készítette 1709-ben az első olyan csembalót, amely hangerőkülönbségek megszólaltatására is képes. Ez az új szerkezet (cembalo con piano e forte = hangos és halk hangú csembaló) a húrokat nem pengetéssel, hanem kalapácsokkal, a húrok alulról felfelé való megütésével szólaltatja meg. Ezt a hangszert továbbra is csembalónak hívták, a „pianoforte” elnevezés, amelyet jóval később „piano”-ra rövidítettek, csak 1732-ben jelent meg. A billentyűzet és a kalapács összekapcsolása akkoriban hangszerész körökben a kor nagy kérdése volt. Cristoforival szinte egy időben Jean Marius párizsi csembalókészítő, Németországban pedig Gottlieb Schröter orgonaépítő és zeneszerző is megkísérelték, hogy ilyen jellegű hangszereket készítsenek, de találmányaik Cristoforiéval szemben alulmaradtak.
Cristofori zongorája ugyanazokból az alkatrészekből állt, amelyek a hangszerre ma is jellemzőek. Kalapácsainak sorát külön kalapácslécben helyezte el. A kalapács feje nem fából volt, hanem göngyölt pergamenből, amelynek a húrt ütő részét bőrrel ragasztotta át. Minden egyes billentyűhöz külön hangfogót rendelt, amely a billentyű elengedésekor ráfeküdt a húrra, és megakadályozta annak további rezgését. Mozgó kapcsolómű biztosította, hogy a kalapács a húr megütése után visszaessen eredeti helyére.
A Cristofori által készített új, zongora jellegű hangszert 1711-ben a Velencében megjelent „Giornale dei letterati d'Italiá”-ban Scipione Maffei írta le először részletesen, majd ezt német fordításban Mattheson szerkesztésében megjelenő „Critica musica” 1725-ös évfolyamában is közölték. Ennek azért van jelentősége, mivel Cristofori csak kevés zongorát készített, és ennek a leírásnak az alapján indult el Európa-szerte a zongoragyártás.
A kor elismert orgonakészítője, Gottfried Silbermann (1683–1753) Freibergben is épített zongorákat Cristofori találmányának továbbfejlesztésével, ezzel egyidőben unokaöccse, Hans Andreas Silbermann (1712–1783) Strassbourgban szerzett hírnevet jó minőségű zongoráival. Mindkét Silbermann csembalóformájú zongorákat készített, ezzel szemben Ernst Friederici (1712–1779) német orgonakészítő 1745-ben álló formátumú zongorákkal tűnt fel. Ugyancsak ő volt az, aki a klavikord formáját átvette, és zongoraszerkezettel hozta kapcsolatba, valamint elsőnek mutatott be „asztalformájú” zongorákat.
Londonban John Broadwood (1732–1812) készített kiváló hangszereket. Párizsban Sebastian Erard is jelentős újításokat hozott a mechanika továbbfejlesztésével, amely már lehetővé tette a gyors ismétléseket is (double échappement).
Hans Andreas Silbermann növendéke, az augsburgi zongorakészítő Hans Andreas Stein (1728–1792), a billentyűt és kalapácsot közvetlenül kötötte össze, ezzel új rendszer jött létre. Az ő rendszere szerint dolgoztak gyermekei, Andreas (1776–1842) és Nanette, akik műhelyüket Bécsbe helyezték át. Nanette és a szintén hangszerész Andreas Streicher (1761–1833) házassága után műhelyük európai hírű lett.
A magyar hangszerkészítők közül kiemelkedő Beregszászy Lajos (1817–1891) munkássága, aki a hangzás minőségét az úgynevezett „csellóhangfenékkel” és a „hajlított hangfenékkel” javította. (Az utóbbit, a systéme Beregszászyt a Bösendorfer cégnek adta el). Jelentős találmánya a kalapács-billentyű kapcsolat könnyítése is.
Bach két fia, Carl Philipp Emanuel és Johann Christian kezdte el népszerűsíteni az új hangszert. C. Ph. E. Bach 1762-ben megírta első zongorakompozícióját, ezzel is bizonyítva, hogy az új hangszer felveszi a versenyt a klavikorddal. Johann Christian szerint a pianoforte a briliáns előadásmód új eszköze. A hangszer megítélésében óriási jelentősége volt annak, hogy Johann Christian Bach 1768-ban felajánlott egy nyilvános koncertet Londonban, ami példátlan eseménynek számított. Valószínűleg ettől az eseménytől számítják a zongorakoncertek kezdetét, amelyek rövid idő alatt széles körben elterjedtek az európai nagyvárosokban.
Az akkoriban korszerűnek számító hangszerek nem voltak elég hangosak ahhoz, hogy hangjukkal betöltsenek egy nagyobb teret. Először a zongoraversenyek garantálták a hangszer teljes értékű színpadi jelenlétét és bizonyították a játékos képességeit. Johann Christian 35 ilyen művet komponált, az utolsó néhányat – Mozarthoz hasonlóan – a zongora mellől vezényelte. A zongorainterpretációk a koncerttermek helyett mégis inkább a szalonokban terjedtek el.
Haydn és Mozart gyorsan megbarátkoztak a zongorával. A zeneszerző, zongorista és hangszerkészítő Muzio Clementi volt az első, aki átfogó tanulmányt írt a zongorajáték elsajátításával kapcsolatban.
A csembalóval szemben a zongora megnövelte a dinamikai lehetőségeket, továbbá a klaviatúra alsó és felső tartományának kibővítése is új kifejező eszközt adott a zeneszerzők kezébe. A pedál használatával további színeket csalhattak ki a hangszerből, míg az 1784-ben megjelent una corda pedál egy újabb színt tett lehetővé. bélyegkép|250px|Modern hangversenyzongora (Steinway D-274) A dinamika gazdagabbá vált (például Schubert már használt ppp (pianississimo = nagyon-nagyon halk) és fff (fortississimo = nagyon-nagyon erős) előadási jeleket 1826-ban). A dinamika alsó és felső határainak szétfeszülése eredményeképpen 1802-ben Loud elkészítette az első olyan hangszert, ahol a húrozat átlós irányban volt elhelyezve (kereszthúros). 1815-ben Broadwood kipróbálta az öntvénykeretet (páncéltőke).
1822-ben Sébastien Érard bemutatott egy új rendszerű mechanikát (kettős kiváltó angol mechanika) és megvastagította a hangszer húrjait. 1826-ban Pape a kalapács fejének bőrözését filccel váltotta fel, majd 1842-ben a klaviatúra méretét nyolc oktávra bővítette (összehasonlítva a hat és fél oktávos Streicher-zongorával, amit Ludwig van Beethoven is használt).
A folyamatos fejlesztések eredményeképpen a mechanika egyre kiegyensúlyozottabbá és érzékenyebbé vált. Az Érard mechanika fürgébb repetíciót (ismétlést, mivel a billentyű ismételt lenyomásához nem kellett azt teljesen felengedni) és nagyobb dinamikai szélsőségeket tett lehetővé, amely meglódította a romantikus zeneszerzők fantáziáját, hiszen többnyire maguk is kiváló zongoristák voltak (Liszt, Chopin stb.), és így nehéz (virtuóz) és kifinomult műveket alkottak.
A zongora mai formája a 20. század elejére alakult ki.
Angol és bécsi mechanika Ma a zongorabillentyűzet készítésénél kétféle rendszert használnak, és ezért „angol” vagy „bécsi” mechanikáról beszélünk. E két billentyűzetrendszer lényegében a következő:
Az angol billentyű-mechanikánál (ez a Cristofori-Silbermann-féléből fejlődött ki) a kalapácsokat külön kalapácslécbe ágyazzák be, így a billentyű mozgása a tolóléceken keresztül mozgatja a kalapácsokat. A kalapács egykarú emelőként működik. A bécsi billentyű-mechanikánál (ez a Stein-féle) a kalapácsot közvetlenül a billentyűre erősítik, és ennek lenyomásakor a kalapács vége egy hornyolt akasztólécbe ütközve üti meg a húrt. Az akasztóléc egy kapcsolómechanikát is tartalmaz, amely biztosítja a kalapács visszaesését. A kalapács itt kétkarú emelőként működik.
A két rendszer elsőbbsége sokáig vita tárgya volt. Erről tanúskodik a pozsonyi születésű neves zongoraművész és zeneszerző, Hans Hummel (1778–1837) feljegyzése:Hans Hummel feljegyzése zongoraiskolájának 3. részében (439. o.).
„Tagadhatatlan, hogy a két mechanizmus mindegyikének megvan a maga előnye. A bécsi rendszerű billentyűzeten a leggyengédebb kezek könnyen játszanak (…), jól s tisztán szól, kerek fuvolaszerű hangot ád (…). E zongorák tartósak, s majdnem csak féloly drágák, mint az angol billentyűzetűek (…)”
„Az angol mechanizmussal szemben tartóssága s hangjának tömörsége miatt kell elismeréssel lennünk. Ezek a hangszerek azonban nem engedik meg azt a gyors játékot, mit a bécsi mechanizmusúak, mert a billentés lényegesen több erőt kíván, azonkívül a billentyűk mélyebben járnak s így a kalapácsok kikapcsolódása ugyanazon hang gyors ismétlődésénél nem történik megfelelő gyorsan (…) Ezzel szemben e hangszereken a dallam, a hang teljessége folytán sajátos bájt és harmonikus jóhangzást nyer…”
Természetes, hogy Hummel óta az angol rendszerű billentyűzetet is alkalmassá tették a gyors játékra, de a bécsi mechanikájú billentyűzet előállítása a mai napig olcsóbb maradt.
A zongorák alakja bélyegkép|200px|Asztalzongora