A szabad királyi város (latinul: libera regiae civitas, vagy egyszerűen: civitas, németül: Königliche Freistadt) várostípus volt a középkor második felében és az újkorban a Magyar Királyságban, amelyek közvetlenül a király fennhatósága alá tartoztak, és különleges kiváltságokkal rendelkeztek. Ezek a városok önállóan igazgatták belső ügyeiket, saját bírákat és tanácsot választottak, valamint joguk volt fallal körülvenni magukat. Lakóik, a polgárok, személyes szabadságot élveztek, szabadon végrendelkezhettek, és évente egy összegben adóztak a királynak.
Ezen városok közvetlenül a királyhoz tartoztak, és nem voltak alárendelve földesuraknak vagy a vármegyéknek. Ezek a városok jelentős gazdasági és kereskedelmi központok voltak, rendelkeztek vásártartási és árumegállító joggal, valamint vámmentességet élveztek. A szabad királyi városok lakói a nemesekhez hasonló jogokat élveztek, és képviselőket küldhettek az országgyűlésre, ahol egy szavazattal rendelkeztek. A városok önkormányzati autonómiája és kiváltságai hozzájárultak a polgárság megerősödéséhez és a városi élet fejlődéséhez a középkori Magyarországon.
Kiváltságaik bélyegkép|255x255px|Bártfa főtere A szabad királyi városok csak a királynak voltak alávetve, a király tulajdonát képezték. A szabad királyi városok lakóinak kiváltságához tartozott a mezővárosokkal szemben, hogy joguk volt fallal bekeríteni a települést. A beköltözőknek polgárjogot adhattak. Plébánosaikat maguk választhatták. Fontos volt a vásártartás joga és az árumegállító jog. A polgárok szabadon végrendelkezhettek. Adóikat a királynak évente egy alkalommal, egy összegben fizették.
Egy szabad királyi város (legalábbis a 17. századig) általában rendelkezett:
szabadon választott városbíróval (akit azonban a király hagyott jóvá), saját városi szervekkel (különösen városi tanáccsal), amelyek igazgatták a várost és önállóan rendelkeztek a városi vagyonnal, teljes bíráskodási joggal, amelyet a városbíró vagy a városi tanács gyakorolt (a fellebbezések a király hatáskörébe tartoztak), szabadon választott plébánossal, szabad piaccal (amelynek bevétele a királyt illette), gazdasági kiváltságokkal (például egyes országrészekben vagy az egész országban vámmentesség, határvámok alóli mentesség, árumegállító jog, kedvezmények a helyi termékek értékesítésében stb.).
Különleges jogok (legalábbis a 17. századig):
a jog, hogy meghatározzák és ellenőrizzék a városban érvényes mértékegységeket, a földesúri jogok gyakorlása (ténylegesen sok városnak alárendelt falvai is voltak), a polgárok jogát, hogy vagyonukat szabadon hagyományozzák utódaikra.
Kötelezettségek:
adófizetés a királynak, a király vendégül látása, ha a városba látogatott, újévi ajándékok küldése a királynak, kezdetben katonák biztosítása a királyi hadsereg számára.
A tárnoki városok
A királyi városok egyik csoportját az úgynevezett nyolc tárnoki város csoportja alkotta, amelyeknek az önálló bíráskodás is a kiváltságaik közé tartozott. A 15. század végén ez a nyolc város Buda, Pest, Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Kassa, Bártfa és Eperjes volt.
A tárnoki városok a tárnoki szék vagy tárnokszék alá tartoztak. Ezekben a városokban a fehérvári jogból kifejlődött budai jogot alkalmazták, és a tárnokmester bíráskodott. A polgári perekben a fellebbezést a polgári ülnökökkel működő tárnoki székhez kellett benyújtani.
A személynöki városok A többi jelentős szabad királyi város a személynöki városok csoportját alkotta, amelyek a személynöki székhez fellebbezhettek peres ügyeikben. A személynöki szék élén a királyi személynök állt mint az uralkodó személyének bírósági helytartója. A középkor legvégén Székesfehérvár, Esztergom, Lőcse, Kisszeben és Szakolca tartozott ide.
Szabad királyi jogú bányavárosok és szász városok A szabad királyi városok harmadik csoportjába tartoztak a Garamvölgy és környéke bányászattal foglalkozó városai: Korpona, Körmöcbánya, Selmecbánya, Besztercebánya, Újbánya, Bakabánya, Libetbánya, Bélabánya, Breznóbánya. Ezenkívül szabad királyi jogállása volt az erdélyi szászok valamennyi városának ("erdélyi szász univerzitás" vagy szász egyetem), amelyek élén a királyi képviseleti joggal felruházott szebeni királybíró állt. bélyegkép|240x240px|Sopron történelmi óvárosa
A szabad királyi városok története Bár kialakulásuk már a 11-12. században megkezdődött a fehérvári jogok adományozásával (az első szabad önkormányzatú város Magyarországon Székesfehérvár volt), a 14- 15. század fordulóján vált külön a szabad királyi városok kategóriája a mezővárosoktól. A lényeges mozzanat az a törekvés volt, hogy e városok kikerüljenek a nemesi vármegye fennhatósága alól, és ahogy nevük is mutatja, csak a királynak legyenek alávetve.
13. század Az első települések (de facto városok) a Magyar Királyság területén a 13. században kapták meg a városi jogokat (de jure városokká váltak) a királytól. Ilyen volt például Selmecbánya 1238 előtt és Nagyszombat 1238-ban. Ezeket a városokat akkor és ma is többek között „királyi városokként” említik.
Elsősorban az általában német „hospites” („vendégek”, azaz betelepített telepesek) részesültek ezekben a kiváltságokban, de még ugyanebben az évszázadban akadtak olyan városok is (például Zólyom), ahol e jogokat már minden lakos megkapta. A legtöbb ilyen város a mai Szlovákia területén volt található, és a Szepesség városai 1271-ben kollektívan, egyetlen városi jogot kaptak a királytól. A Magyar Királyságon belül Horvátország területén Perna (1225) és Zágráb (1242) voltak az első szabad királyi városok.
Ugyanebben az évszázadban, bár ritkábban, előfordultak olyan városok is, amelyek jogait nem a király, hanem földesurak, különösen egyházi méltóságok (például érsekek) adományozták. Ezek jogai még hasonlítottak a királyi városokéhoz, azzal a különbséggel, hogy a király szerepét a helyi földesúr vette át. Ezeket a városokat ma „nem királyi városokként” említik (például Jászó 1243, Garamszentkereszt 1246).
A királyi és nem királyi városok között egy különleges és kezdetben jelentős csoportot alkottak a bányavárosok (például Selmecbánya, Jászó). A városok jogállásának megkülönböztetésére már a 13. században megjelentek az első próbálkozások: míg egyes királyi és nem királyi városok teljes bíráskodási joggal rendelkeztek (például Nagyszombat, Pozsony), addig mások csupán részleges joghatóságot kaptak (például Jászó).
14. század A 14. században a városok autonóm helyzete tovább erősödött. Létrejött egy tizenkét tagból álló városi tanács, a városok védelmére pedig városfalakat építettek, amelyek finanszírozásához a király különböző kedvezményeket és mentességeket biztosított. Emellett jelentősen megnőtt a nem királyi városok száma, és véglegesen kialakult a (akkoriban jellemzően német eredetű) városi jogok bonyolult rendszere.
Ebben az évszázadban a városokat már három fő kategóriába lehetett sorolni:
Első kategóriás városok, amelyek közé főként a kincstárvárosok (ld. alább), a bányavárosok és Lőcse (Leutschau/Levoča) tartoztak. Ezek később szabad királyi városokká és szabad bányavárosokká váltak. Második kategóriás városok, amelyek főként egyéb királyi városok voltak. Kisvárosok, amelyek elsősorban nem királyi városok voltak.
1308-ban a Magyar Királyság négy legjelentősebb városaként Nagyszombat, Pozsony, Selmecbánya és Buda szerepelt.
15. és 16. század A szabad királyi városok fogalma a 15. század elejétől használatos, különösen azután, hogy 1405-ben a királyi és nem királyi városok (valamint „szabad községek”) képviselői is részt vehettek az országgyűlés ülésein. Ebben az évszázadban kezdett megjelenni a „szabad város” kifejezés a városi jogokat biztosító oklevelekben a latin civitas formájában, amely valóban szabad, városfallal rendelkező településeket jelölt. A többi várost, függetlenül attól, hogy királyi vagy nem királyi volt, oppidum-nak (mezőváros, kisváros) nevezték.
1498-ban a király tíz legfontosabb városként említette a szabad királyi városokat, amelyek közül hat a mai Szlovákia területén található (például Pozsony, Kassa, Nagyszombat, Lőcse). 1492-ben újra bevezették azt a régi előírást, amely szerint minden városnak terményadóval kellett hozzájárulnia földesurához – ez azonban csak a városfallal nem rendelkező oppidum-okra vonatkozott.
Az 1514. évi III. törvénycikk az alábbi városokat sorolták a szabad királyi városok közé:
Tárnoki városok (kincstárvárosok) – teljes bíráskodási joggal rendelkeztek, fellebbviteli ügyekben a kincstartó (tárnokmester) volt a legfőbb hatóság. Nyolc ilyen város volt: Pozsony, Kassa, Nagyszombat, Bártfa, Eperjes, Buda, Pest és Sopron. Személynöki városok – fellebbezési ügyekben a királyi személynök bíráskodott. Ide tartozott például Óbuda, Esztergom, Székesfehérvár, Szeged, Lőcse, Szakolca és Kisszeben. Szabad bányavárosok – bíráskodási ügyekben a királyi személynök, bányászati ügyekben a bányakamara döntött. Ide tartozott például Körmöcbánya, Besztercebánya és Selmecbánya.
A fentiek mellett Trencsén, Körös és Varasd is már korábban szabad királyi városi rangot nyert, ezeket azonban az 1514. évi törvénycikk nem említi.
A 15. század elején összesen 23 város (civitas) létezett a Magyar Királyságban, ebből 15 volt szabad királyi város, 8 pedig szabad bányaváros. Emellett mintegy 750 mezőváros (oppidum, mezőváros, mestečko) létezett, amelyek közül csak néhányat emlegettek „szabad városként”.
A 15. században a szabad királyi városok lakossága mindössze a királyság népességének 2–3%-át tette ki. Nyugati mércével mérve ezek legfeljebb közepes méretű városoknak számítottak. A 15–17. században a németek fokozatosan elveszítették városi dominanciájukat a helyi szláv és magyar lakosság javára.
Bár a szabad királyi városok 1405-től részt vehettek az országgyűléseken, eleinte összesen csak egy szavazatuk volt, így alig vettek részt a döntéshozatalban. Az 1440-es évektől kezdve aktívabbak lettek, de 1490–1526 között ismét csak rendszertelenül vettek részt a gyűléseken, és politikai befolyásuk továbbra is elhanyagolható maradt.
A szabad királyi városok listája különösen a 16. és 17. században tovább bővült. Buda 1541. évi elestét követően, a 16. század végén Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Kassa, Bártfa, Eperjes, Lőcse, Kisszeben, Szakolca, Trencsén, Zágráb, Varasd, Kőrös és Kapronca voltak szabad királyi városok, amelyek az alsó-magyarországi hét bányavárossal (Selmecbánya, Besztercebánya, Libetbánya, Bakabánya, Bélabánya, Körmöcbánya, Újbánya) együtt alkották a negyedik rendet.
17. és 18. század 1608-ban a városi jogok adományozásának joga a királytól az országgyűléshez került. Az 1687-es XVII. törvénycikk kimondta, hogy a király csak az országgyűlés hozzájárulásával emelhetett egy települést szabad királyi várossá. Ezt azonban a Habsburg uralkodók gyakran figyelmen kívül hagyták, és csak utólag kérték meg a jóváhagyást.
A török háborúk következtében Magyarországon (különösen a Királyi Magyarországon) a szabad királyi városok önkormányzati jogai hosszabb ideig fennmaradtak, mint Nyugat-Európában. 1670 után azonban I. Lipót magyar király aktívan beavatkozott a városok ügyeibe, különösen a rekatolizáció érdekében. Mivel a 16. század óta a városok lakosságának többsége protestáns volt, a Habsburgok katolikus valláspolitikája jelentős változásokat hozott. Az 1681-es soproni országgyűlés ugyan részben visszaállította a vallásszabadságot (amit 1687 után ismét korlátoztak), de kimondta, hogy a szabad királyi városok tanácsainak legalább 50%-a katolikus kell legyen.