Dignitatis humanae

A Dignitatis humanae latin kezdőszavú, magyarul rendszerint Az emberi méltóságról címen idézett nyilatkozat a II. vatikáni zsinat dokumentuma a vallásszabadságról. A nyilatkozatot 1965. december 7-én hirdette ki VI. Pál pápa; a zsinati atyák 2308 igen és 70 nem szavazattal fogadták el.A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai, Szent István Társulat, Budapest, 2000.

A dokumentum tanítása szerint a vallásszabadság mindenekelőtt az emberi személynek a külső kényszertől való mentességét jelenti vallási kérdésekben: senkit sem szabad arra kényszeríteni, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék, és senkit sem szabad megakadályozni abban, hogy – a közrend jogos határain belül – magánéletében vagy nyilvánosan, egyedül vagy közösségben lelkiismerete szerint járjon el.II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae, 1965. A nyilatkozat ugyanakkor nem állítja, hogy minden vallás azonos igazságértékű volna; bevezetője kifejezetten fenntartja, hogy az emberek és társadalmak kötelesek keresni az igaz vallást és ragaszkodni az igazsághoz, a katolikus hit szerint pedig az egyetlen igaz vallás a katolikus és apostoli Egyházban áll fenn.

A Dignitatis humanae a zsinat egyik legtöbbet vitatott irata lett. Támogatói szerint a dokumentum a személy méltóságára, a lelkiismeret szabadságára és a hit természetére épülő tanfejlődést fogalmaz meg: a hit aktusa nem lehet külső kényszer eredménye. Neoskolasztikus és tradicionalista kritikusai viszont azt hangsúlyozzák, hogy a nyilatkozat egyes megfogalmazásai feszültségben állnak a 19. századi pápai tanításokkal, különösen XVI. Gergely pápa Mirari vos, IX. Piusz pápa Quanta cura és Syllabus Errorum, valamint XIII. Leó pápa állam- és szabadságtanával. A hivatalos katolikus értelmezésben – különösen XVI. Benedek pápa „folytonosságban végbemenő reform” hermeneutikája alapján – a dokumentum nem a vallási indifferentizmust, hanem csak a kényszer tilalmát tanítja.XVI. Benedek pápa: Beszéd a Római Kúriához, 2005. december 22.

Címe, műfaja és tanítóhivatali jellege

A latin cím a dokumentum első szavaiból származik: Dignitatis humanae personae, vagyis „az emberi személy méltóságának”. A katolikus dokumentumok hagyományosan kezdőszavaikról kapják címüket. A Dignitatis humanae nem enciklika és nem dogmatikus konstitúció, hanem zsinati nyilatkozat. A nyilatkozat műfaja rövidebb és célzottabb, mint a zsinat konstitúcióié, de a II. vatikáni zsinat dokumentumaként a katolikus tanítóhivatal hiteles tanításának része.Fernando Ocáriz: On Adhesion to the Second Vatican Council, L’Osservatore Romano, 2011. december 2.

A zsinat nem hirdetett ki új dogmát a vallásszabadságról, és nem fogalmazott meg ünnepélyes, tévedhetetlen definíciót. A dokumentum tekintélye ezért a rendes tanítóhivatal keretébe tartozik. Ez nem jelenti azt, hogy puszta vélemény volna: a katolikus értelmezés szerint vallási engedelmességet és komoly teológiai befogadást kíván, ugyanakkor pontosan meg kell különböztetni benne a dogmatikai elveket, a történeti helyzetértékelést és a polgári jogrendre vonatkozó alkalmazásokat.Matthew L. Lamb – Matthew Levering (szerk.): Vatican II: Renewal within Tradition, Oxford University Press, Oxford–New York, 2008.

Történeti háttér

A vallási kényszer elutasítása a korábbi hagyományban

A katolikus hagyomány mindig különbséget tett a hit belső aktusa és a vallási közösségek nyilvános társadalmi helyzete között. A hit aktusa természeténél fogva szabad: senki sem kényszeríthető érvényesen arra, hogy belső meggyőződés nélkül hívővé váljék. A korábbi egyházjogi hagyomány is tiltotta, hogy valakit akarata ellenére kényszerítsenek a katolikus hit felvételére. A klasszikus teológiai megkülönböztetés szerint más a személy kényszertől való mentessége, és más a tévedés nyilvános terjesztésének társadalmi-jogi megítélése.

A középkori és kora újkori keresztény társadalmakban a vallás és az állam kapcsolata másképpen alakult, mint a modern pluralista államban. A katolikus állameszmény szerint a polgári hatalomnak is kötelessége volt tisztelni és védeni az igaz vallást. E felfogás mögött nem pusztán politikai hatalmi igény állt, hanem az a meggyőződés, hogy Krisztus királysága a társadalmi rendet is érinti, és az állam nem lehet közömbös az ember végső célja iránt.XIII. Leó pápa: Immortale Dei, 1885.

A 19. századi pápai tanítás

A 19. századi pápai dokumentumok a vallásszabadság liberális értelmezését többnyire a vallási indifferentizmus összefüggésében bírálták. Indifferentizmuson azt az álláspontot értették, amely szerint a vallások között az igazság szempontjából nincs lényegi különbség, vagy az államnak és a társadalomnak úgy kell viszonyulnia hozzájuk, mintha mind egyformán igazak volnának. XVI. Gergely Mirari vos enciklikája a korlátlan lelkiismereti szabadság liberális felfogását, IX. Piusz Quanta cura enciklikája és a Syllabus Errorum pedig a korabeli liberalizmus több tételét ítélte el.XVI. Gergely pápa: Mirari vos, 1832.IX. Piusz pápa: Quanta cura, 1864.IX. Piusz pápa: Syllabus Errorum, 1864.

A Syllabus 77–79. tételei különösen fontosak a Dignitatis humanae későbbi vitájában. Ezek elutasították azt az állítást, hogy a modern korban már nem kívánatos a katolikus vallás államvallási helyzete, továbbá azt, hogy dicséretes volna a bevándorlók bármely vallásának nyilvános gyakorlását törvényileg biztosítani katolikus országokban. A tradicionalista kritika ezekre a tételekre hivatkozva állította, hogy a zsinati nyilatkozat legalábbis nehezen egyeztethető össze a korábbi tanítással.

XIII. Leó árnyaltabb politikai-teológiai nyelvet használt. Immortale Dei és Libertas praestantissimum enciklikáiban fenntartotta az igaz vallás társadalmi jogait, de megkülönböztette a szabadság helyes és helytelen értelmét, valamint elismerte, hogy az állam bizonyos körülmények között a nagyobb rossz elkerülése vagy a közjó érdekében eltűrhet téves vallási gyakorlatokat.XIII. Leó pápa: Libertas praestantissimum, 1888.

A 20. századi helyzet

Thomas Pink értelmezése szerint a korábbi egyház–állam modell nem pusztán a 19. századi pápai tanításban volt jelen, hanem a 20. század eleji egyházjogi szabályozásban is továbbélt. Pink különösen az 1917-es Egyházi Törvénykönyv 2198. kánonjára hivatkozik, amely szerinte még feltételezte, hogy a keresztény állam az Egyház „világi karjaként” járhat el egyházi törvények érvényesítésében. Ugyanezen értelmezés szerint ennek a kánonnak az 1983-as Egyházi Törvénykönyvben már nincs közvetlen megfelelője.Thomas Pink: Jacques Maritain and the Problem of Church and State, The Thomist 79 (2015), 1–42., különösen 9–10.

A 20. század közepére a vallásszabadság kérdése új történelmi környezetbe került. A katolikus egyház több országban nem államegyházi helyzetben, hanem kisebbségként, totalitárius rendszerek vagy szekuláris államok nyomása alatt élt. A kommunista rezsimekben, a nemzetiszocialista üldözés tapasztalata után és a dekolonizáció korszakában egyre sürgetőbbé vált annak megfogalmazása, hogy az állam nem kényszerítheti az embert vallási kérdésekben.

A vallásszabadság így nem csupán liberális politikai jelszóként jelent meg, hanem a keresztények és más vallási közösségek védelmének gyakorlati kérdéseként is. A vita tétje az volt, hogy miként lehet egyszerre fenntartani a katolikus hit objektív igazságigényét és elismerni, hogy a hit aktusát nem lehet állami vagy társadalmi kényszerrel létrehozni.

Keletkezése a zsinaton

A vallásszabadság kérdése a zsinat egyik legnehezebb és legtöbb vitát kiváltó témája volt. Az előkészítő szakaszban a római teológiai bizottság és a keresztény egységet előmozdító titkárság eltérő hangsúlyokat képviselt. Alfredo Ottaviani bíboros és környezete inkább a vallási tolerancia klasszikus tanításából indult ki: a tévedésnek önmagában nincs joga, de a közjó érdekében a polgári hatalom eltűrhet bizonyos vallási gyakorlatokat. Augustin Bea bíboros titkársága ezzel szemben a vallásszabadság pozitívabb, személyjogi megfogalmazását tartotta szükségesnek, különösen ökumenikus és nemzetközi összefüggésben.Ralph M. Wiltgen: A Rajna a Tiberisbe ömlött. A második Vatikáni Zsinat története, Szent István Társulat, Budapest, 1999.

A dokumentum megszövegezésében fontos szerepet játszott John Courtney Murray amerikai jezsuita teológus. Murray az Egyesült Államok alkotmányos hagyományát és a katolikus természetjogot igyekezett összekapcsolni. A Szentszék az 1950-es években óvatosságra intette őt a vallásszabadságról szóló publikációival kapcsolatban, a zsinaton azonban szakértőként jelentős befolyást gyakorolt a szöveg alakulására.John Courtney Murray: The Problem of Religious Freedom, Newman Press, Westminster, 1965.

A dokumentum szellemi hátterének értelmezésében Thomas Pink Jacques Maritain szerepét is kiemeli. Pink szerint Maritain a XIII. Leóhoz kapcsolt, „lélek–test” analógiával leírt egyház–állam modellt a modern korban már nem tartotta megvalósítható ideálnak, és a vallásilag pluralista állam keretei között keresett új modellt. Ugyanezen értelmezés szerint Charles Journet bíboros 1965. szeptember 21-ei zsinati felszólalása Maritainhez közel álló módon érvelt amellett, hogy a temporális rend spirituális rendhez való alárendeltségének elve nem szűnik meg, hanem új módon alkalmazandó.Thomas Pink: Jacques Maritain and the Problem of Church and State, The Thomist 79 (2015), 1–42., különösen 4–8.

A tervezetet a zsinat több ülésszakán is átdolgozták. A legfőbb kérdések a következők voltak: vajon a vallásszabadság természetjogi jog-e; a jog a személy méltóságából vagy a lelkiismeret szubjektív meggyőződéséből ered-e; mit jelentenek a „jogos határok”; hogyan egyeztethető a dokumentum a korábbi pápai tanítással; és milyen kötelessége marad az államnak az igaz vallással szemben. A végleges szöveget 1965. december 7-én fogadták el.

Szerkezete

A Dignitatis humanae 15 pontból áll. A dokumentum szerkezete a következőképpen foglalható össze:

Pontok Tartalom 1. Bevezetés: a vallásszabadság kérdése, az igaz vallás keresésének kötelessége, a korábbi katolikus tanítás fenntartása. 2–3. A vallásszabadság alapja: az emberi személy méltósága, a lelkiismeret, az igazság keresésének kötelessége és a kényszertől való mentesség. 4–6. A vallási közösségek, családok és társadalmi csoportok szabadsága; az állam feladata a polgári jogrendben. 7–8. A vallásszabadság határai: közrend, erkölcsi felelősség, társadalmi nevelés és a szabadság helyes gyakorlása. 9–12. A vallásszabadság bibliai és teológiai alapjai: Krisztus és az apostolok példája, a hit szabad természete. 13–14. Az Egyház szabadsága és missziós kötelessége; az Egyház joga az evangélium hirdetésére. 15. Záró megállapítás: a vallásszabadság növekvő jelentősége a világban és a dokumentum kihirdetése.

Tanítása

A vallásszabadság meghatározása

A dokumentum központi állítása szerint a vallásszabadság „mentesség a kényszertől”. Ez azt jelenti, hogy vallási kérdésekben sem egyének, sem társadalmi csoportok, sem állami hatóságok nem kényszeríthetik az embert arra, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék, és nem akadályozhatják meg abban, hogy a közrend jogos határain belül lelkiismerete szerint cselekedjék.

A dokumentum nyelve itt tudatosan jogi és társadalmi. Nem azt állítja, hogy az embernek erkölcsi joga volna tévedésben maradni, vagy hogy a téves vallási meggyőződés igaz volna. A nyilatkozat azt mondja ki, hogy a polgári hatalom nem alkalmazhat kényszert ott, ahol az embernek személyes és felelős módon kell keresnie és követnie az igazságot. Egyszerűen fogalmazva: az igazság kötelez, de nem erőszakkal hat; a hitnek belső meggyőződésből kell fakadnia.

Igazság és lelkiismeret

A Dignitatis humanae egyik fontos megkülönböztetése az igazság objektív kötelező ereje és a lelkiismeret kényszertől való mentessége között áll. A dokumentum szerint minden ember köteles keresni az igazságot, főként vallási kérdésekben, és köteles ragaszkodni a megismert igazsághoz. Ez a kötelezettség nem pusztán szubjektív érzésből, hanem az emberi természetből és Isten törvényéből ered.