Nostra aetate

A Nostra aetate magyarul Korunkban a II. vatikáni zsinat nyilatkozata „az Egyház és a nem keresztény vallások viszonyáról”. A dokumentumot VI. Pál pápa hirdette ki 1965. október 28-án, miután a zsinati atyák 2221 igen és 88 nem szavazattal elfogadták.A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai, Szent István Társulat, Budapest, 2000. A latin cím a dokumentum kezdőszavaiból származik: Nostra aetate, in qua genus humanum..., vagyis „Korunkban, amikor az emberi nem...”.

A nyilatkozat rövid, mindössze öt pontból áll, mégis a zsinat egyik legnagyobb hatású és legtöbbet vitatott irata lett. A katolikus egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatát tárgyalja: általános vallásteológiai alapelveket fogalmaz meg, röviden szól a hinduizmusról és a buddhizmusról, külön pontban az iszlámról, leghosszabban pedig a zsidóság és a kereszténység kapcsolatáról. A dokumentum elítéli az antiszemitizmust, elutasítja a zsidó nép kollektív felelőssé tételét Jézus haláláért, és párbeszédre, kölcsönös megismerésre és tiszteletre szólít fel.II. Vatikáni Zsinat: Nostra aetate, 1965.

A Nostra aetate nem dogmatikai definíció és nem önálló vallásteológiai rendszer, hanem zsinati nyilatkozat. Tanítását a katolikus értelmezésben a zsinat más dokumentumaival együtt kell olvasni: különösen a Lumen gentium egyháztanával, az Ad gentes missziós dekrétummal, a Dei verbum kinyilatkoztatástanával és a Dignitatis humanae vallásszabadságról szóló nyilatkozattal. A dokumentum nem állítja, hogy minden vallás egyformán igaz vagy üdvözítő, hanem azt mondja ki, hogy az Egyház nem veti el mindazt, ami más vallásokban igaz és szent, miközben továbbra is Krisztust hirdeti „az útnak, az igazságnak és az életnek”.II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes, 1965.Hittani Kongregáció: Dominus Iesus, 2000.

Elnevezése és dokumentumtípusa

A római katolikus dokumentumok hagyományosan latin kezdőszavaikról kapják címüket. A Nostra aetate jelentése: „a mi korunkban” vagy „korunkban”. A magyar hivatalos fordításban a dokumentum címe: Nyilatkozat az Egyház és a nem keresztény vallások viszonyáról.

A dokumentum a II. vatikáni zsinat három nyilatkozata közé tartozik, a Gravissimum educationis és a Dignitatis humanae mellett. A zsinati dokumentumok között a nyilatkozatok általában rövidebb, célzottabb iratok, amelyek egy meghatározott kérdésben foglalnak állást. Ez nem jelenti, hogy tanításuk jelentéktelen volna, de tekintélyük és műfajuk különbözik a dogmatikus konstitúciókétól, például a Lumen gentium vagy a Dei verbum súlyától.Norman P. Tanner (szerk.): Decrees of the Ecumenical Councils, vol. 2, Sheed & Ward – Georgetown University Press, London–Washington, 1990.

Történelmi háttér

A zsinat előtti katolikus szemlélet

A katolikus egyház hagyományos tanítása szerint Isten üdvözítő akarata egyetemes, ugyanakkor az üdvösség teljes és végleges közvetítője Jézus Krisztus, és az Egyház küldetése Krisztus evangéliumának hirdetése minden népnek. Ezt a missziós szemléletet foglalja össze a klasszikus kifejezés: extra Ecclesiam nulla salus, azaz „az Egyházon kívül nincs üdvösség”. A katolikus teológia ezt a tételt az évszázadok során többféleképpen értelmezte: egyszerre védte Krisztus és az Egyház egyediségét, ugyanakkor elismerte, hogy Isten kegyelme olyan embereket is elérhet, akik saját hibájukon kívül nem ismerik az evangéliumot.II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium, 1964, különösen 14–16.

A nem keresztény vallásokkal kapcsolatban a régebbi katolikus teológia gyakran elsősorban a tévedéseket és hiányokat hangsúlyozta. Ugyanakkor a patrisztikus hagyományban és a skolasztikus teológiában is jelen volt az a gondolat, hogy a pogány népek körében lehetnek az igazság töredékei, a természetes erkölcsi törvény felismerései vagy a Logosz magvai. Szent Jusztinosz vértanú például a logos spermatikos kifejezéssel utalt arra, hogy az isteni Ige működésének nyomai a kereszténységen kívül is felismerhetők. A Nostra aetate ezt a pozitívabb hagyományi szálat állította előtérbe, de nem akarta megszüntetni a missziós tanítást.Philip A. Cunningham: The Road to Nostra Aetate: The Catholic Church and the Jewish People, in: Theological Studies 76 (2015), 87–102.

A zsidó–keresztény kapcsolatok és a holokauszt utáni helyzet

A dokumentum keletkezésében különösen fontos volt a zsidó–keresztény kapcsolatok kérdése. A holokauszt után a keresztény egyházaknak újra kellett gondolniuk, hogy a zsidóságról szóló teológiai, liturgikus és prédikációs hagyományok milyen módon járulhattak hozzá az ellenséges légkörhöz, még ha az náci antiszemitizmus faji ideológiája elvileg különbözött is a keresztény teológiai antijudaizmustól. A zsinat idején ezért erősödött az igény, hogy a katolikus egyház világosan elutasítsa a zsidók kollektív bűnösségének gondolatát és az antiszemitizmus minden formáját.John Connelly: From Enemy to Brother: The Revolution in Catholic Teaching on the Jews, 1933–1965, Harvard University Press, Cambridge, 2012.

A zsidó–katolikus kapcsolat újragondolásában szerepet játszott Jules Isaac francia zsidó történész, aki a keresztény „megvetés tanításának” kritikáját fogalmazta meg. Isaac 1960-ban találkozott XXIII. János pápával, és kérte, hogy a zsinat foglalkozzon a zsidóság kérdésével. A pápai kezdeményezés nyomán Augustin Bea bíboros és a Keresztény Egységtitkárság kapta feladatul a téma előkészítését.Stjepan Schmidt: Augustin Bea: The Cardinal of Unity, New City Press, Hyde Park, 1992.

A nyilatkozat története azonban nem kizárólag a holokauszt utáni lelkiismereti vizsgálatról szólt. A zsinatnak egyetemes egyházi keretben kellett beszélnie a nem keresztény vallásokról, a misszióról, a vallásszabadságról, a modern pluralista társadalomról és a nemzetközi politikai feszültségekről is. A Közel-Keleten élő keresztény püspökök közül többen attól tartottak, hogy egy zsidóságról szóló dokumentumot politikai értelemben Izrael Állam támogatásaként értelmeznek, ami veszélyeztetheti az arab országok keresztényeit. Ez a félelem is hozzájárult ahhoz, hogy a szöveg fokozatosan szélesebb, minden nem keresztény vallást érintő nyilatkozattá alakult.Giuseppe Alberigo – Joseph A. Komonchak (szerk.): History of Vatican II, 5 köt., Orbis – Peeters, Maryknoll–Leuven, 1995–2006.

Keletkezése a zsinaton

A Nostra aetate előtörténete a zsidóságról szóló zsinati nyilatkozat tervével kezdődött. Augustin Bea bíboros irányításával olyan szöveg készült, amely elsősorban a katolikus egyház és a zsidó nép kapcsolatát kívánta tisztázni. A szöveg több átdolgozáson ment keresztül. A viták során felmerült a dokumentum teológiai helye, politikai következménye, a misszióhoz való viszonya és az, hogy milyen kifejezésekkel lehet egyszerre elutasítani az antiszemitizmust és fenntartani a katolikus krisztológiai hitet.

A későbbi változatok már nemcsak a zsidósággal, hanem az iszlámmal, valamint röviden a hinduizmussal, buddhizmussal és más vallási hagyományokkal is foglalkoztak. A dokumentum így lett az Egyház és a nem keresztény vallások viszonyáról szóló nyilatkozat. Ez a bővítés egyes értelmezések szerint csökkentette a zsidóságról szóló rész politikai terhét, mások szerint viszont lehetővé tette, hogy a zsinat általánosabb vallásteológiai és pasztorális elveket is megfogalmazzon.John W. O’Malley: Mi történt a II. Vatikáni Zsinaton?, ford. Nemeshegyi Péter, Jezsuita Kiadó, Budapest, 2015.

A végső szöveget 1965. október 28-án fogadták el. A szavazási arány – 2221 igen és 88 nem – azt mutatja, hogy a zsinati atyák nagy többsége támogatta a nyilatkozatot, de az ellenállás sem volt jelentéktelen. Az ellenzők között voltak olyan püspökök, akik politikai következményektől tartottak, és olyanok is, akik teológiai aggályokat fogalmaztak meg a dokumentum vallásteológiai nyelvezetével kapcsolatban.

Tartalma

A Nostra aetate öt pontból áll. Rövidsége miatt minden pont különös jelentőséget kapott a későbbi értelmezésben.

1. pont: az emberiség közös kérdései

Az első pont abból indul ki, hogy az emberiség a modern korban egyre szorosabb egységbe kerül. Az emberek alapvető kérdései közösek: mi az ember értelme, mi a jó és a rossz, honnan ered a szenvedés, mi az élet célja, mi történik a halál után. A dokumentum szerint a vallások ezekre a kérdésekre keresnek választ.

Ez a bevezetés nem állítja, hogy minden vallás azonos értékű választ ad. Inkább azt rögzíti, hogy a vallási keresés emberi alaphelyzet, és hogy a katolikus egyház a nem keresztény vallásokkal való kapcsolatot nem pusztán politikai vagy szociológiai, hanem antropológiai és teológiai összefüggésben vizsgálja.

2. pont: hinduizmus, buddhizmus és más vallások

A második pont a hinduizmusról, a buddhizmusról és általában más vallási hagyományokról szól. A hinduizmusban a dokumentum az isteni misztérium kutatását, a mítoszok és filozófiai rendszerek gazdagságát, az aszkézist, a meditációt és az Istenhez való bizalom bizonyos formáit említi. A buddhizmus esetében a világ elégtelenségének felismerését, a szabadulás keresését és a megvilágosodásra irányuló utat emeli ki.

A pont legismertebb mondata szerint a katolikus egyház semmit sem vet el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Ez a mondat a zsinat utáni vallásközi párbeszéd egyik alapja lett. A katolikus értelmezésben azonban nem azt jelenti, hogy a vallások közötti tanbeli különbségek közömbösek, hanem azt, hogy az Egyház képes felismerni valódi természetes, erkölcsi vagy vallási igazságelemeket más hagyományokban is.

A dokumentum ugyanebben a pontban hozzáteszi, hogy az Egyház szüntelenül hirdeti Krisztust, akiben az emberek megtalálják a vallási élet teljességét. Ez a kitétel fontos a relativizmustól való elhatárolás szempontjából: a nyilatkozat nem helyettesíti a missziót párbeszéddel, hanem a párbeszédet a katolikus tanúságtétel egyik formájaként értelmezi.

3. pont: az iszlám

A harmadik pont az iszlámról szól. A dokumentum „nagyrabecsüléssel” tekint a muszlimokra, mert az egyetlen, élő és irgalmas Istent imádják, aki a menny és a föld teremtője; tisztelik Ábrahám hitét, Jézust prófétának tartják, Máriát tisztelik, várják az ítélet napját, és nagyra becsülik az imádságot, az alamizsnát és a böjtöt.

A szöveg nem állítja, hogy az iszlám és a kereszténység közötti különbségek csekélyek volnának. A katolikus hit szerint a kereszténység középpontja a Szentháromság, Krisztus istensége, megtestesülése, kereszthalála és feltámadása; ezeket az iszlám nem fogadja el. A Nostra aetate célja nem a különbségek teljes felsorolása volt, hanem azoknak a közös vagy rokon elemeknek a megnevezése, amelyek alapján a békés együttélés és a párbeszéd megkezdhető.

A dokumentum felszólít arra is, hogy a múlt ellenségeskedéseit és viszályait félretéve a keresztények és muszlimok törekedjenek a kölcsönös megértésre, a társadalmi igazságosságra, az erkölcsi értékekre, a békére és a szabadságra. Ez a mondat különösen fontos lett a későbbi keresztény–muszlim párbeszédben, de kritikákat is kiváltott azok részéről, akik szerint a dokumentum túl kevés figyelmet szentel az iszlám és a kereszténység közötti dogmatikai és történelmi konfliktusoknak.

4. pont: a zsidóság

A negyedik pont a dokumentum leghosszabb és történetileg legjelentősebb része. A nyilatkozat a keresztény hit zsidó gyökereiből indul ki: az Egyház emlékeztet arra, hogy hitének kezdetei Ábrahám, Mózes, a próféták, a pátriárkák és Izrael népének történetéhez kapcsolódnak. Mária, az apostolok és az első tanítványok zsidók voltak, és az Egyház az Ószövetséget saját szentírásaként olvassa.

A dokumentum Pál apostol Római levél 9–11. fejezetére támaszkodik, amikor arról beszél, hogy Isten nem bánja meg adományait és meghívását. Ez a bibliai alap lett a későbbi katolikus–zsidó teológiai párbeszéd egyik központi hivatkozási pontja.A Vallási Kapcsolatok a Zsidósággal Bizottság: „Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását” (Róm 11,29), 2015; magyarul: Szent István Társulat, Budapest, 2016.