Boszorkányság

thumb|A bolgár rilai kolostor egyik falfestménye, amely ördögökkel összefüggésben ábrázolja a boszorkányokat

A boszorkányság többjelentésű vallástörténeti, néprajzi és antropológiai fogalom. Történeti értelemben olyan hiedelmek, vádak és gyakorlatok összességét jelöli, amelyek szerint egyes személyek természetfeletti vagy mágikus eszközökkel képesek másoknak ártani, illetve a közösség által megmagyarázhatatlannak tartott bajokat — például betegséget, halált, terméketlenséget, állatpusztulást vagy természeti csapást — előidézni. Ebbe a hiedelemkörbe tartozhatott a gyógyítás, a jóslás, a rontáselhárítás és a rejtett erőkkel való kapcsolatteremtés képessége is, ami gyakran ambivalens megítélést kölcsönzött az érintett személyeknek.Brian P. Levack: The Witch-Hunt in Early Modern Europe. London – New York: Routledge, 4. kiadás, 2016.Stuart Clark: Thinking with Demons: The Idea of Witchcraft in Early Modern Europe. Oxford: Clarendon Press, 1997.Richard Kieckhefer: European Witch Trials: Their Foundations in Popular and Learned Culture, 1300–1500. Berkeley: University of California Press, 1976.

Az európai késő középkorban és kora újkorban a boszorkányság fogalma összekapcsolódott az ártó mágia, latinul maleficium, az ördögi paktum, az eretnekség, a démoni segítségül hívás és a boszorkányszombat tanult démonológiai képzeteivel. A „boszorkányság” azonban nem egyetlen, minden korban és kultúrában azonos jelenséget jelöl. A kifejezés vonatkozhat népi hiedelmekre, ártó mágiára, gyógyító és jósló gyakorlatokra, démonológiai vádkategóriákra, kora újkori büntetőperekre, valamint modern vallási önazonosságokra is.

A 20. századtól a szót egyes újpogány vallási mozgalmak, különösen a Wicca követői pozitív vallási önmegjelölésként is használják. Ez a modern vallási boszorkányság azonban nem azonos a kora újkori boszorkányperekben üldözött, többnyire vádként megjelenő boszorkánysággal.Ronald Hutton: The Triumph of the Moon: A History of Modern Pagan Witchcraft. Oxford: Oxford University Press, 1999; új kiadás: 2019.Ronald Hutton: The Witch: A History of Fear, from Ancient Times to the Present. New Haven – London: Yale University Press, 2017.

A boszorkányság kutatása több tudományterületet érint. A történettudomány a boszorkánypereket és az üldözések jogi-társadalmi hátterét vizsgálja; a néprajz és az antropológia a hiedelmek, vádképzetek, rontásmagyarázatok és gyógyító gyakorlatok közösségi szerepét elemzi; a vallástudomány pedig a mágia, a démonológia és a modern újpogány vallási mozgalmak összefüggéseivel foglalkozik.Pócs Éva: Between the Living and the Dead: A Perspective on Witches and Seers in the Early Modern Age. Budapest: Central European University Press, 1999.Gábor Klaniczay: The Uses of Supernatural Power: The Transformation of Popular Religion in Medieval and Early-Modern Europe. Cambridge: Polity Press, 1990.Richard M. Golden (szerk.): Encyclopedia of Witchcraft: The Western Tradition. Santa Barbara: ABC-CLIO, 2006.

Fogalomtörténet és terminológia

A boszorkányság történeti fogalma több nyelvi és kulturális hagyományból tevődik össze. A latin forrásokban gyakori kifejezések a striga, malefica, saga, venefica, sortilega és lamia. Ezek nem teljesen azonos jelentésű szavak: jelölhetnek ártó mágiával vádolt személyt, méregkeverőt, jósnőt, éjszakai démonikus nőalakot vagy olyan személyt, akiről azt hitték, hogy természetfeletti módon képes másoknak ártani.Michael D. Bailey: Battling Demons: Witchcraft, Heresy, and Reform in the Late Middle Ages. University Park: Pennsylvania State University Press, 2003.

A maleficium az európai boszorkányüldözések egyik kulcsfogalma volt. Eredetileg ártó cselekedetet vagy kárt okozó mágiát jelentett. A késő középkorban és kora újkorban ez a fogalom egyre gyakrabban kapcsolódott össze azzal a tanult démonológiai elképzeléssel, hogy a boszorkány nem csupán varázslatot használ, hanem az ördöggel vagy démonokkal kötött szövetség révén cselekszik. Ez a változás jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a boszorkányságot egyes jogi és teológiai környezetekben eretnekséggel rokon, rendkívül súlyos bűnként kezeljék.

A „tanult démonológia” a teológusok, jogászok, inkvizítorok, prédikátorok és egyetemi képzettségű szerzők által kidolgozott, rendszerezett démon- és boszorkánytant jelenti. Ez részben a népi hiedelmekre épült, de azokat jogi, teológiai és skolasztikus fogalmakba rendezte. A népi boszorkányhit ezzel szemben gyakran kevésbé rendszerezett, helyi konfliktusokhoz, gyógyításhoz, rontáshoz, termékenységhez, időjáráshoz vagy állatbetegségekhez kapcsolódó hiedelemvilág volt.

A magyar „boszorkány” szó eredete bizonytalan; a történeti etimológiai szakirodalom több lehetséges származtatást is tárgyal. A magyar jogi és egyházi forrásokban sokáig latin terminológia szerepelt; a striga és a malefica típusú kifejezések pedig nem minden esetben ugyanazt jelentették. A középkori és kora újkori magyar forrásokban a boszorkány, bába, javasasszony, tudós ember, látó, gyógyító és rontó személy kategóriái részben érintkezhettek, de nem voltak azonosak.Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1967–1976.Klaniczay Gábor – Pócs Éva (szerk.): Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában. Budapest: Balassi, 2014.

A modern nyelvekben a „witchcraft” vagy „boszorkányság” szintén többértelmű. Jelölhet vádkategóriát, történeti hiedelmet, ártó mágiát, népi gyógyító- vagy jóslógyakorlatot, modern okkult önazonosságot vagy újpogány vallási mozgalmat. Ezért az enciklopédikus tárgyalásban külön kell választani a történeti boszorkányvádat, a boszorkányüldözést, a népi mágiát és a modern Wiccát.

A szakirodalomban ezért célszerű megkülönböztetni a boszorkányhitet, vagyis a természetfeletti ártalomról és mágikus képességekről szóló hiedelmeket; a boszorkányvádat, vagyis egy konkrét személy meggyanúsítását; a boszorkányüldözést, vagyis a vádak jogi vagy közösségi megtorlását; valamint a modern vallási boszorkányságot, amelyben a „boszorkány” pozitív önazonosságként jelenik meg.

Boszorkányhit a néprajzban és antropológiában

A boszorkányhit sok társadalomban a szerencsétlenségek, betegségek, terméketlenség, terméskiesés, állatpusztulás, halálesetek vagy családi konfliktusok magyarázatára szolgált. A közösség tagjai gyakran akkor fordultak boszorkányvádhoz, amikor a bajnak nem volt nyilvánvaló oka, vagy amikor a társadalmi feszültség, irigység, öröklési vita, szomszédsági konfliktus vagy nemi szerepekkel kapcsolatos félelem egy konkrét személyre irányult.Robin Briggs: Witches and Neighbours: The Social and Cultural Context of European Witchcraft. London: HarperCollins, 1996.

Az antropológiai szakirodalomban gyakran különbséget tesznek a boszorkányság és a varázslás között. E. E. Evans-Pritchard klasszikus azande-kutatásában a boszorkányság inkább veleszületett vagy belső ártó képességként, a varázslás pedig tanult technikák, szerek és rítusok alkalmazásaként jelent meg. Ez a megkülönböztetés nem alkalmazható minden kultúrára változtatás nélkül, de segít megérteni, hogy a „boszorkányság” nem mindenhol ugyanazt jelenti.E. E. Evans-Pritchard: Witchcraft, Oracles and Magic among the Azande. Oxford: Clarendon Press, 1937.Owen Davies: Cunning-Folk: Popular Magic in English History. London: Hambledon and London, 2003.

Az antropológiai kutatás szerint a boszorkányvád nem csupán természetfeletti magyarázatként, hanem társadalmi kommunikációs és konfliktuskezelő mechanizmusként is működhetett. A vádak gyakran azt fejezték ki, hogy a közösség valamely tagját veszélyesnek, irigynek, határsértőnek, szociálisan kiszámíthatatlannak vagy a közösségi normákat megsértőnek tartotta. A boszorkányhit így egyszerre kapcsolódott a természetfeletti világról alkotott elképzelésekhez és a mindennapi társadalmi viszonyokhoz.Peter Geschiere: The Modernity of Witchcraft: Politics and the Occult in Postcolonial Africa. Charlottesville: University of Virginia Press, 1997.Adam Ashforth: Witchcraft, Violence, and Democracy in South Africa. Chicago: University of Chicago Press, 2005.

Az európai történeti anyagban különösen fontos a „rontás” fogalma. A rontás alatt olyan károkozást értettek, amelyet mágikus vagy természetfeletti eszközökkel tulajdonítottak valakinek: például betegség, terméketlenség, tehenek tejének elapadása, gyermekhalál, időjárási kár, impotencia vagy szerelmi akadály előidézését. A boszorkányvád sokszor nem a tanult démonológia bonyolult tételeiből indult ki, hanem a mindennapi élet sérelmeiből és gyanúiból.

A modern orvostudomány és természettudomány nem démoni vagy mágikus okokra vezeti vissza azokat a jelenségeket — betegségeket, járványokat, terméketlenséget, időjárási károkat, terméskiesést vagy pszichés tapasztalatokat —, amelyeket különböző korokban és kultúrákban boszorkányi ártalomként értelmeztek. A történeti és antropológiai kutatás célja nem e hiedelmek igazolása, hanem annak vizsgálata, hogyan működtek társadalmi magyarázatként, vádkategóriaként és közösségi konfliktusok nyelvezeteként.

Európai történeti háttér

Antik és kora keresztény előzmények

A mágia, jóslás, rontás és démoni erőkbe vetett hit az ókori mediterrán világban is jelen volt. A görög és római források ismertek varázslókat, jósokat, méregkeverőket, szerelmi varázslatokat, ártó mágiát és halottidézést. A későbbi európai boszorkánykép több antik motívumot is örökölt, például az éjszakai női démonok, gyermekrabló vagy vérszívó lények, méregkeverő nők és holdhoz kapcsolódó mágikus alakok képzeteit.Daniel Ogden: Magic, Witchcraft, and Ghosts in the Greek and Roman Worlds. Oxford: Oxford University Press, 2002.

A kereszténység kezdettől elutasította a mágiát, jóslást, varázslást és démonidézést, mivel ezeket bálványimádással, babonával vagy démoni megtévesztéssel hozta kapcsolatba. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a középkori egyházi hagyomány kezdettől a kora újkori boszorkányüldözés démonológiai rendszerét vallotta volna. A korai és középkori egyházi álláspont több kérdésben kifejezetten szkeptikus volt bizonyos boszorkányhiedelmek valóságával szemben.

A Canon episcopi és a korábbi szkeptikusabb hagyomány

A középkori kánonjogi hagyomány egyik fontos szövege a Canon episcopi, amely Regino prümi apát gyűjteményéből vált ismertté, majd később Gratianus Decretumába is bekerült. A szöveg azokról az asszonyokról beszél, akik azt hitték vagy állították, hogy éjszaka pogány istennőkkel vagy démoni alakokkal lovagolnak. A Canon episcopi szerint ezek a tapasztalatok nem valóságos testi utazások, hanem ördögi megtévesztések, álmok vagy illúziók.Canon episcopi, Gratianus Decretum, C. 26, q. 5, c. 12, Episcopi.

Ez a hagyomány nem tagadta a démoni kísértés vagy a babona veszélyét, de a boszorkányrepülés és az éjszakai gyülekezés hiedelmét inkább megtévesztésként, nem pedig valóságos boszorkányszombatként kezelte. A későbbi kora újkori démonológia egyik fontos fordulata éppen az volt, hogy több teológus és jogász már nem csupán illúzióként, hanem valós, testileg és társadalmilag ható boszorkányi cselekményként értelmezte az ilyen képzeteket.

A késő középkori démonológiai fordulat

A 13–15. században a mágia, démonidézés, eretnekség és ártó cselekmények közötti kapcsolat egyre erősebben jelent meg a tanult teológiai és jogi gondolkodásban. Nem egyetlen pápai rendelet vagy inkvizítori döntés hozta létre a boszorkányüldözéseket, hanem fokozatos változás történt: a démoni paktum, az eretnekgyűlés, az ártó mágia, a szentséggyalázás és az ördöggel való szövetség motívumai egyre inkább összekapcsolódtak.