jobbra|bélyegkép|250px|Szent Sebestyén vértanúsága Tiziano festményén. A nyilak a szent hagyományos ikonográfiai attribútumai. jobbra|bélyegkép|250px|George Wishart skót protestáns prédikátor kivégzésének későbbi ábrázolása jobbra|bélyegkép|250px|Az 1622-es nagy nagaszaki vértanúság ábrázolása jobbra|bélyegkép|250px|A 20. századi keresztény vértanúk szobrai a Westminster-apátság nyugati homlokzatán A vértanú vagy mártír szoros vallási értelemben olyan személy, akit hitének, vallási meggyőződésének vagy az abból következő erkölcsi magatartásának megtagadására akarnak kényszeríteni, és aki inkább vállalja a halált, mint a megtagadást. Tágabb, köznyelvi és politikai értelemben mártírnak nevezhetnek olyan embert is, akit valamely eszme, közösség, nemzeti ügy vagy társadalmi mozgalom melletti kitartása miatt öltek meg, illetve akinek halálát egy közösség utólag ilyen tanúságtételként értelmezi.
A fogalom nem pusztán a halál módjára, hanem annak értelmezett okára vonatkozik. A vallási hagyományok és politikai közösségek eltérően határozzák meg, hogy ki tekinthető vértanúnak: ugyanaz a személy egyik közösség emlékezetében hithős vagy szabadságharcos, más nézőpontból eretnek, lázadó, harcos vagy közönséges áldozat lehet. A mártíromság ezért egyszerre történeti esemény, teológiai vagy ideológiai minősítés és a kollektív emlékezetben kialakuló, rendszerint posztumusz státusz.
A kereszténységben a vértanú Krisztus tanúja, aki a hit igazságáról halálával tesz végső tanúságot. A katolikus teológia klasszikus meghatározása szerint a vértanúsághoz valóságos halál, a keresztény hit vagy élet elleni gyűlöletből fakadó üldözés, valamint a halál hittel és szeretettel való elfogadása tartozik. A vértanúság nem azonos az öngyilkossággal, a halál szándékos keresésével, a fegyveres támadással vagy azzal, hogy valaki általában nemes célért veszti életét.
Etimológia és jelentésfejlődés
A mártír szó a görög μάρτυς (martüsz, birtokos alakja martürosz) szóból ered, amelynek alapjelentése „tanú”. Ugyanehhez a szócsaládhoz tartozik a μαρτυρία (martüria, tanúságtétel) és a μαρτύριον (martürion, tanúbizonyság). A görög szót a latin martyr és martyrium vette át, majd ezekből terjedt el az európai nyelvekben. A magyar vértanú a fogalom jelentését kifejező tükörszó; a nyelvújítás korában javasolt türmész elnevezés nem honosodott meg.
Az Újszövetségben a martüsz még többnyire olyan tanút jelent, aki látott és hallott eseményekről tesz bizonyságot. Az apostolok Krisztus életének és feltámadásának tanúi (ApCsel 1,8.22; 2,32), és tanúságtételükért üldözést is vállalnak. A szó jelentésében már az 1. század végén megjelenik a halálos tanúságtétel árnyalata: a Jelenések könyve Antipászt Krisztus „hű tanújának” nevezi, „akit megöltek” (Jel 2,13), és a „Jézus tanúinak” véréről beszél (Jel 17,6). Ugyanitt Krisztus maga „a hű tanú” (Jel 1,5; 3,14).
A 2. század folyamán a kifejezés fokozatosan szakkifejezéssé vált. A lyoni vértanúkról szóló levél szerint a még életben levő, megkínzott keresztények elutasították a mártír címet, és azt azoknak tartották fenn, akik tanúságukat halálukkal pecsételték meg. A hitükért szenvedő, de életben maradó személyeket egyre inkább hitvallóknak – latinul confessores – nevezték. A két szó használata a 2–3. században még nem volt teljesen következetes, később azonban a vértanú a meghalt tanút, a hitvalló pedig a börtönt, kínzást, száműzetést vagy kényszermunkát túlélő hívőt jelentette.
A modern nyelvekben a „mártír” jelentése kiszélesedett. Vallási vértanú mellett beszélnek politikai, nemzeti, forradalmi vagy polgárjogi mártírról, sőt ironikus köznyelvi értelemben olyasvalakiről is, aki szenvedését feltűnően hangsúlyozza. Az utóbbi szóhasználat nem tartozik a vallási vagy történettudományi meghatározáshoz.
Fogalmi sajátosságai
A mártíromság általános fogalmában rendszerint négy elem különíthető el: a személy valamely ügyhöz vagy hithez való hűsége; a hűség feladását követelő vagy büntető ellenfél; az előre látható, de nem öncélúan keresett halálos veszély; továbbá a halál későbbi közösségi értelmezése. A mártír nem egyszerűen elszenvedi a halált, hanem az emlékező közösség szerint döntésével vagy kitartásával jelentést ad neki.
A mártír, a hős és az áldozat fogalma részben átfedhet, de nem azonos. Az áldozatot akaratától függetlenül érheti erőszak; a hős kiemelkedő cselekedetet hajt végre; a mártír státuszában viszont döntő a halál okaként értelmezett hűség és a közösség tanúságtételként felfogott emlékezete. A meggyilkolt gyermek vagy a vallási csoporthoz tartozása miatt megölt, választási lehetőséggel nem rendelkező ember áldozat; egyes vallási hagyományok ugyanakkor őt is vértanúként tisztelhetik, amint a kereszténység a betlehemi gyermekeket „aprószenteknek” nevezi.
A vallási mártíromságot a legtöbb hagyomány megkülönbözteti az öngyilkosságtól. A vértanú halálát külső erőszak okozza, és a tanú nem a halált mint olyat választja, hanem azt az értéket vagy hitet, amelyhez a fenyegetés ellenére ragaszkodik. A halál önkéntes keresése, az üldöző szándékos provokálása és mások megölésével összekapcsolt önpusztítás történetileg és teológiailag vitatott vagy elutasított formák.
A mártír címét rendszerint nem maga az elhunyt adja magának. Egyházi, vallási, politikai vagy nemzeti közösségek döntik el, mely halált fogadják be saját emlékezetükbe. Emiatt a mártírkultusz a közösségi határok kijelölésének eszköze is: megmutatja, milyen hitet, erényt vagy politikai ügyet tekintenek életnél is magasabb rendűnek.
Bibliai és zsidó előzmények
A Héber Biblia és a Makkabeus-kor
A Héber Biblia nem használja a mártír későbbi szakkifejezését, de több története a hithez vagy igazsághoz való halálig tartó hűséget mutatja be. Ábel az igaz ember erőszakos halálának ősmintája; a Dániel könyvében a három ifjú inkább vállalja a tüzes kemencét, mint a bálványimádást, Dániel pedig az oroszlánvermet, mint az imádság feladását. E történetekben az üldözött végül megmenekül, mégis a későbbi mártírelbeszélések alapmintáivá váltak.
A zsidó mártíromság első részletes irodalmi megfogalmazásai a hellenisztikus korban keletkeztek. A Makkabeusok második könyve 6–7. fejezete az idős Eleázár, majd egy anya és hét fia kivégzését beszéli el, akik IV. Antiokhosz Epiphanész kényszerítő rendelkezései ellenére sem szegik meg a Törvény étkezési előírásait. Tanúságtételük központi eleme a feltámadás reménye és az a meggyőződés, hogy Isten igazságot szolgáltat. A Makkabeusok negyedik könyve filozófiai beszéddé formálta történetüket, és a jámbor értelem szenvedélyek fölötti uralmának példájaként ábrázolta őket.
A Makkabeusok könyvei a katolikus és ortodox bibliai kánon részei, a zsidó Tanakhban és a legtöbb protestáns kánonban azonban nem szerepelnek. Hatásuk ennek ellenére a zsidó és keresztény mártíromság nyelvében egyaránt jelentős. A kínzások részleteinél fontosabb teológiai motívumaik – a törvényhez való hűség, a feltámadás, az igazak közösségéért vállalt szenvedés és az üldöző hatalom erkölcsi veresége – az ókeresztény vértanúaktákban is visszatérnek.
Kiddus ha-Sém
A rabbinikus judaizmus a kiddus ha-Sém, „Isten nevének megszentelése” fogalmával írja le azt az életet és – meghatározott körülmények között – halált, amely nyilvánosan tanúsítja Isten uralmát. A Talmud szerint a zsidónak általában életben kell maradnia, és a parancsolatok többségét életveszélyben megszegheti; bálványimádásra, tiltott nemi kapcsolatra vagy gyilkosságra azonban nem kényszeríthető még halálfenyegetéssel sem. Nyilvános vallásüldözés idején a követelmény más parancsokra is kiterjedhet.
A hagyomány kiemelkedő alakja Akiba rabbi, akinek római kivégzését a források a Tóra tanításához való hűséggel kapcsolják össze. A „tíz vértanú” elbeszélése a rabbinikus bölcsek halálát liturgikus költeménnyé rendezte; emlékük a jóm kippuri és tisá beávi liturgiában is megjelenik.
Az első keresztes hadjárat idején, 1096-ban a Rajna-vidéki zsidó közösségek tömeges erőszakot és kényszerítő térítést szenvedtek. A héber krónikák az áldozatokat Isten nevét megszentelő szentekként örökítették meg. Egyes beszámolók kollektív öngyilkosságokról és családtagok megöléséről is szólnak; ezek vallásjogi és történeti értelmezése vitatott, és nem azonosítható a judaizmus általános öngyilkosság-tilalmával.
A soá áldozataira a zsidó emlékezet gyakran a kedosim, „szentek” szóval utal. Ez a megnevezés a meggyilkoltak közösségi megszentelését fejezi ki, de a holokauszt mártíromságként való teológiai értelmezése nem egységes: sok gondolkodó hangsúlyozza, hogy a legtöbb áldozatnak nem ajánlottak fel választást, ezért elsősorban a népirtás áldozatai, nem a klasszikus értelemben önkéntes vértanúk.
A vértanúság a kereszténységben
Krisztus és az apostoli tanúságtétel
A keresztény vértanúság ősmintája Jézus Krisztus szenvedése és kereszthalála. A Jelenések könyve „hű tanúnak” nevezi Krisztust, az ókeresztény szerzők pedig az első és valódi vértanút látták benne. A keresztény teológia ugyanakkor Jézus halálát nem meríti ki a mártírhalál fogalma: halála egyedülálló megváltó áldozat, amelyből követőinek tanúságtétele értelmét nyeri.
Az Újszövetségben István diakónus az első olyan Krisztus-követő, akinek hitéért bekövetkezett halálát részletesen elbeszélik (ApCsel 6–7); ezért a hagyomány protomártírnak, első vértanúnak nevezi. Halálakor Krisztust látja, imádkozik üldözőiért, és Jézus szavaihoz hasonlóan Istenre bízza lelkét. Idősebb Jakab apostol az első apostol, akinek kivégzését az Újszövetség megemlíti (ApCsel 12,2). Péter és Pál római vértanúsága, valamint a többi apostol halála az egyházi hagyományból ismert, történeti bizonyíthatóságuk eltérő.
A vértanúság újszövetségi hátteréhez tartozik Jézus figyelmeztetése az üldözésre (Mt 10,16–33), a kereszt hordozása (Mk 8,34–35), az ellenség szeretete (Mt 5,44) és az a kijelentés, hogy „senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). A vértanúság keresztény eszménye ezért nem pusztán állhatatosság, hanem hit, remény, szeretet és megbocsátás.
Teológiai meghatározása
A katolikus tanítás szerint a vértanúság „a hit igazsága mellett tett legfőbb tanúságtétel”, amelyben a hívő Krisztushoz kapcsolódva vállalja a halált. A klasszikus meghatározás három eleme:
a halál ténye: a személyt megölik, vagy a fogság, kínzás és üldözés közvetlen következményeként hal meg; a halál oka: az üldöző a keresztény hit, az Egyház, valamely keresztény erény vagy a hitből következő erkölcsi igazság ellen fordul; a tanú magatartása: a hívő a fenyegetést felismerve, legalább burkoltan és szabadon, hitben és szeretetben elfogadja a halál kockázatát, ahelyett hogy megtagadná azt, amihez hűségesnek kell maradnia.
A meghatározást Hippói Szent Ágoston tömör formulája fejezi ki: „nem a büntetés, hanem az ügy teszi a vértanút” (martyrem non facit poena, sed causa). Ugyanaz a kivégzési mód érhet bűnözőt, politikai lázadót és hitvallót; a keresztény vértanúságot a tanúságtétel oka és a halál elfogadásának módja különbözteti meg.
A hit elleni gyűlölet latin kánonjogi kifejezése odium fidei. Nem szükséges, hogy az üldöző kidolgozott teológiai gyűlöletet fogalmazzon meg; a bizonyítás azt vizsgálja, hogy a keresztény identitás, tanítás, erény vagy egyházi szolgálat döntő indítéka volt-e az erőszaknak. Keresztelő János azért számít vértanúnak, mert az erkölcsi igazságot védte; Goretti Szent Mária tisztaságának védelmében halt meg; Maximilian Kolbe esetében a katolikus értelmezés a felebaráti szeretet Krisztushoz kötött végső tanúságtételét emeli ki.
A vértanúság nem jelenti azt, hogy a kereszténynek minden erőszakkal szemben tilos védekeznie, másokat megvédenie vagy a veszély elől elmenekülnie. Az evangéliumok és az ókeresztény gyakorlat egyaránt ismerik a menekülést. A vértanú saját halálos erőszakkal nem viszonozza üldözője támadását, és nem tagadja meg hitét pusztán az élet megmentéséért; ebből azonban nem következik általános politikai vagy katonai pacifizmus.
A vértanúság keresése és az öngyilkosság kérdése