Bogisich Mihály (Pest, 1839. január 10. – Esztergom, 1919. augusztus 7.) magyar zenetörténész, római katolikus főpap, címzetes pristinai püspök, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1880) és a Szent István Akadémia tagja.
Életútja
Polgári családban született. Középiskoláit a pesti piarista gimnáziumban végezte. 1859-ben az Esztergomi Érseki Mesterképző papnövendéke lett, majd teológiai tanszakra a bécsi Pázmáneumba küldték. 1863. július 27-én pappá szentelték és Szomorra küldték káplánnak. Egy évvel később Kürtre, 1868. novemberben a Tabánba, 1869. májusban a Vízivárosba helyezték. 1870 végétől Pest belvárosi plébániájában volt hitszónok, káplán és hittantanár. 1882-ben a budai Mátyás-templom plébánosává választották, a következő évben herpályi címzetes préposttá nevezték ki. 1890-ben budapesti esperes, 1891-től esztergomi kanonok, 1892-ben budapesti érseki helynök, szentszéki ülnök, 1896-ban címzetes (választott) pristinai püspök, 1891-ben az esztergomi főkáptalan kanonokja, 1901-ben prelátus, 1906-ban barsi, 1916-ban székesegyházi főesperes, 1917-től őrkanonok lett.
1871 és 1878 között a Budai Ének- és Zeneakadémia, 1876 és 1882 között a Nemzeti Zenede titkáraként működött. 1881-től a Budapesti Tudományegyetemen az általános és egyházi zenetörténet magántanára volt.
Munkássága
Bogisich Mihály a 19. századi egyházzenei forráskutatás úttörői közé tartozott Magyarországon. Kutatásai és publikációi korabeli viszonylatban hiánypótlóknak számítottak, hiszen első ízben vállalkozott magyar nyelvű, tudományos igényű, egyházzene-történeti tárgyú írásművek megalkotására. Jóllehet e művek módszertanilag nem voltak még eléggé kiforrottak ahhoz, hogy megállják helyüket a tudományos élet későbbi platformjain, Bogisich kutatásai mégis fontos kiindulópontját képezték az 1920-as évek népénekvizsgálatainak.
Zenei és teológiai tanulmányai, szakmai ismeretei, valamint külföldi kapcsolatai egyaránt kellő alapot teremtettek ahhoz, hogy ne csak Budapest liturgikus zenei gyakorlatának, hanem a magyar katolikus egyházzene megújításának vezéralakjává váljon. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy a Nemzeti Zenedét megalapító Mátray Gábor (1797–1875) egykori növendékeként fiatal korától a főváros zenei közéletének aktív szereplői közé tartozott. Az országot átfogó egyházzenei megújulás vezéralakjává azután vált, hogy 1880 tavaszán felvették a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Széptudományi Osztálya, Széptudományi Alosztályának levelező tagjai közé.
Mindeközben nemzetközi kapcsolatrendszerét is építette. Bogisich 1880-ban megjelent úti beszámolója alapján 1874-ben Regensburgban Szautner Zsigmonddal az ötödik és 1880-ban Augsburgban a nyolcadik Allgemeiner Deutscher Cäcilienverein-nagygyűlésen (a továbbiakban ACV), valamint 1880. július 8. és augusztus 12. között a vallás- és közoktatásügyi minisztérium támogatásával németországi tanulmányúton vett részt (Augsburg, Linz, Nürnberg, Frankfurt am Main, Koblenz, Darmstadt, Speyer, Heidelberg, Stuttgart, Ulm, Würzburg, Bonn, Köln, Aachen és Mainz érintésével). Mindezek mellett a Mátyás-templom historia domusában Bogisich saját kezűleg bejegyzett önéletrajzában egy 1881-es tanulmányútról is tesz említést. Ugyanakkor több magyar nyelvű szekunder irodalom ír (forráshivatkozás megjelölése nélkül) Bogisichnek az ACV 1868-as alapítóülésén való személyes jelenlétéről, illetve egy Szautnerrel közös 1878-as regensburgi útról.
Az 1870-es évektől megjelent, feltehetően németországi tanulmányútjai által inspirált publikációiban – Melyik a valódi egyházi zene? (1878), A keresztény egyház ősi zenéje (1879), Egyházzenészeti jegyzeteim – Töredékek uti naplómból (1880), A magyar egyházi énekek a 18. századból – Akadémiai székfoglaló (1882) – a katolikus egyházzenei reform alaptéziseivel kapcsolatos kérdésekre kereste a választ. A magyar népének-repertoárt előtérbe helyező kutatásainak eredményeit ugyanakkor gyakorlati jellegű kiadványokban is összegezte: 1888-ban és 1897-ben Őseink buzgósága címmel megjelent ima- és énekeskönyvében addig többségében ismeretlen népénekeket közölt előbb vegyeskari letétben, majd 1897-ben már csak egyszólamú változatban. Bogisich írásos megnyilatkozásait vizsgálva elmondható, hogy a bajor gyökerekkel rendelkező Cecília-mozgalomból merítette inspirációját. Az egyházzenei megújulás lehetőségei mellett pedagógiai célkitűzések is foglalkoztatták: ezek elsősorban a papnevelő intézetek tantervi struktúrájának átalakítására és a gregoriánoktatás előtérbe helyezésére irányultak. Ezen törekvései az (egyház)zenei oktatás 1920-as években végbement reformjainak előfutáraiként foghatók fel.
A 19. századi egyházzenei gyakorlat gyökerei azonban olyannyira erősek voltak, hogy a 19. és 20. század fordulóján Bogisich által szorgalmazott és bevezetett reformintézkedésektől nem lehetett hosszú távú eredményeket remélni. Bogisich korát meghaladó reformszemlélete tehát – amint arról a cecilianizmus magyarországi története tanúskodik – csak jóval később, az 1930-as években fellépő ceciliánus nemzedék körében talált követőkre, holott budavári plébánosként már a 19. század utolsó évtizedeiben utat mutatott egy lehetséges magyar katolikus egyházzenei megújulás felé.
Értekezései megjelentek többek között a Szabad Egyház, a Magyar Korona, a Magyar Állam, az Egyházművészeti Lapok (1880–1887), a Religio (1882–1885), a Magyar Salon, a Pesti Hírlap és az István Bácsi Naptára című lapokban, illetve folyóiratokban. 1890–1891-ben több polemikus cikket írt a nagy port kavart „elkeresztelési ügy”-ben.
Társasági tagságai A Magyar Tudományos Akadémia 1880. május 20-án levelező tagjává választotta. 1897-ben megalapította az Országos Magyar Cecília Egyesületet (OMCE), melynek haláláig elnöke volt. 1915-ben a Szent István Akadémia (SZIA) tagja lett.
Munkái Melyik a valódi egyházi zene? Értekezés (Budapest, 1878) A gyermek szent fohászai (Budapest, 1879; ima- és énekeskönyv) A keresztény egyház ősi zenéje. Az apostolok korától a németalföldi zeneiskola megalapításáig. 1450. Műtörténelmi és gyakorlati kézikönyv (Eger, 1879. A Haynald-féle díjjal és a Horváth-féle jutalommal koszorúzott munka.) Egyház-zenészeti jegyzeteim. Töredékek uti naplómból 1880. jul. 8-aug. 12. (Budapest, 1880) Magyar egyházi népénekek a XVIII. századból (Budapest, 1881. Akadémiai székfoglaló, zongora és énekkel kísérve.) Cantionale et passionale Hungaricum Societatis Jesu, residentia Turocensis. XVIII. századbeli katolikus énekgyűjtemény (Budapest, 1882) Szegedi Ferencz Lénárt egri püspök énekes könyve 1674. év (Budapest, 1886) Dicshymus főm. és főt. Simor János bibornok aranymiséje emlékére (Budapest, 1886) Őseink buzgósága imák és énekekben. (Budapest, 1888) A társadalom. Dráma; Országos Irodalmi Rt., Bp., 1901
Kéziratban: Huszár Gál énekeskönyve 1574-ből.
Hivatkozások
Források Akadémikusok. A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825‒1973. Szerk. Fekete Gézáné. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára. 1975. 33‒34.
Markó László, Burucs Kornélia, Balogh Margit, Hay Diána: A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825‒2002. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. Pintér Jenő: A magyar irodalom története: tudományos rendszerezés Budapest, 1930–1941; 7. kötet. A közérdekű irodalom / Az irodalomtörténet és kritika c. alfejezet. (CD-ROM: Arcanum Kiadó) Prokopp Gyula: Liszt Ferenc – Bogisich Mihályról.Vigília XXVIII/4 (1963. április). 255‒56. Takács Emma: Magyar Katolikus Lexikon. I. Kötet, Szerk. Diós István–Viczián János. Budapest: Szent István Társulat. 1993. 886‒887. Magyar Tudományos Akadémia adattár
Kapcsolódó szócikkek Egyházi ének
Kategória:Pristinai püspökök Kategória:Magyar katolikus papok Kategória:Magyar zenetörténészek Kategória:MTA-tagok Kategória:1839-ben született személyek Kategória:1919-ben elhunyt személyek Kategória:Esztergomi kanonokok