A cabanatuani rajtaütés (angolul: The Raid at Cabanatuan vagy The Great Raid) amerikai mentőakció volt a második világháborúban, a csendes-óceáni hadszíntéren 1945. január 30-án. Az akcióval az amerikai hadsereg különlegesen kiképzett katonái (rangerek) és az Alamo Scouts tagjai, valamint a filippínó gerillák több mint ötszáz hadifoglyot és civilt szabadítottak ki a Fülöp-szigeteki Cabanatuan közelében létesített japán fogolytáborból.
A japánok azután hozták létre a fogolytábort, hogy a bataani csata után több tízezer amerikai katona adta meg magát. A cabanatuani tábor foglyainak többségét a japánok más létesítményekbe helyezték át később, Cabanatuanban nagyjából ötszázan maradtak 1945-re: amerikaiak, más szövetséges hadsereghez tartozó katonák és civilek. A táborban borzalmas körülmények voltak, a rabok alultápláltak és betegek voltak, az őrök gyakran kegyetlenkedtek velük.
Miután a Douglas MacArthur tábornok által vezetett amerikai seregek 1944-ben partra szálltak Luzon szigetén, valószínűvé vált, hogy a japánok előbb-utóbb legyilkolják foglyaikat. Miután az őrök a Puerto Princesa-i börtöntáborban elevenen elégették foglyaikat, és ennek híre eljutott a szövetségesekhez, a hadvezetés 1945 január végén úgy döntött: egy kis csapatot küld 48 kilométerre a japán vonalak mögé.
A Henry Mucci alezredes által irányított katonák feladata az volt, hogy észrevétlenül eljussanak tábor közelébe, majd a filippínó gerillákkal együttműködve megrohanják a cabanatuani létesítményt, kiszabadítsák, és az amerikaiak által ellenőrzött területre kísérjék a rabokat.
Az éjszakai rajtaütéssel, amelyet egy repülőgép megtévesztő manőverekkel támogatott, az amerikaiak és a gerillák meglepték a japánokat, és mintegy félórás tűzharcban megölték a védőket. A támadók csak minimális veszteséget szenvedtek. A kiszabadított több mint ötszáz foglyot vízibivalyok által vontatott kordékban szállították el. A sikeres mentőakció révén nyilvánosságra kerültek az úgynevezett bataani halálmenet és a japán brutalitás részletei.
Előzmények A Japán Birodalom az 1941. december 7-ei Pearl Harbor elleni támadása után néhány órával bombázni kezdte a Fülöp-szigeteken állomásozó amerikai erőket, amelyek parancsnoka Douglas MacArthur tábornok volt. 1942. március 12-én Franklin D. Roosevelt amerikai elnök utasítására MacArthur és néhány tisztje elhagyta a szigetet, azt ígérve azt ott maradóknak, hogy erősítéssel tér majd vissza. A szigeteket az Amerikai Egyesült Államok Távol-keleti Hadseregének (United States Army Forces in the Far East – USAFFA) katonái és a filippínók védték. A járványoktól megtizedelt, alultáplált, ellátmányából kifogyó, korszerűtlen fegyverekkel felszerelt 72 ezres sereg április 9-én megadta magát. A japánok eredetileg azzal számoltak, hogy 10 és 25 ezer között lesz a hadifoglyok száma, így csak két kórházat állítottak fel számukra, és e becslés alapján halmozták fel az élelmiszerkészletet és állították fel az őrzéssel megbízott alakulatokat. A foglyokat egy 97 kilométer hosszú útra kényszerítették, amely a bataani halálmenet elnevezést kapta később. A kegyetlen gyaloglás során nagyjából húszezer rab halt meg. Az O'Donnell-tábort (Camp O'Donnell) mintegy 52 ezer fogoly (9200 amerikai és 42 800 filippínó) érte el. Közülük többeket átirányítottak a Cabanatuan melletti táborba.
A tábor 300px|bélyegkép|jobb|A foglyok szállásául szolgáló bambuszkunyhó A tábor a közelben fekvő ötvenezres városról, Cabanatuanról kapta a nevét. A helyiek Pangatian-tábornak is nevezték egy közeli falucska után. Korábban az amerikai mezőgazdasági minisztérium létesítménye, majd a filippínó hadsereg kiképzőközpontja volt. A téglalap alakú tábor hosszabbik oldala 730 méter, rövidebbik oldala 550 méter volt, közepén egy út osztotta két részre. Az út egyik oldalán az őrök laktak, a másikat pedig a rabok bambuszkunyhói és kórháza foglalta el. A tábort 2,4 méter magas szögesdrót kerítés vette körbe, valamint négyemeletes őrtornyok és megerősített lőállások védték.
„Csúcsidőszakában”, amikor nyolcezer fogoly raboskodott benne, a tábor a legnagyobb ilyen jellegű létesítmény volt a Fülöp-szigeteken. A foglyok főként amerikai katonák voltak, de más államok hadseregének tagjait, illetve civileket is őriztek ott, köztük briteket, norvégokat és hollandokat. A foglyok száma jelentősen lecsökkent, amikor az amerikaiak luzoni partraszállása után a legfelsőbb japán hadvezetés parancsára az épkézláb embereket átszállították a Fülöp-szigetek más területeire, Japánba, Formosára és Mandzsúriába, hogy munkatáborokban, gyárakban dolgoztassák őket, hajókat pakoljanak ki, repülőtereket javítsanak.
1944 októberében 1600 katona hagyta el a tábort, ahol ötszáz beteg, legyengült társuk maradt. 1945. január 6-án valamennyi őr elhagyta Cabanatuant, arra utasítva a foglyokat, hogy ne kíséreljenek meg szökést, mert akkor kivégzik őket. A rabok komolyan vették a fenyegetést, és a táborban maradtak, nehogy okot adjanak a feltételezésük szerint a közelben tartózkodó japán katonáknak a tömeges kivégzésre. Ehelyett átkutatták az őrök táborhelyét élelmiszerért. Néhány hétig őrzés nélkül voltak, nem számítva azokat az időszakokat, amikor a visszavonuló japán csapatok a tábornál állomásoztak. Az áthaladó japán alakulatok nem adtak élelmiszert a foglyoknak. Ezért a rabok, tartva ugyan a következményektől, kénytelenek voltak egy kisebb csoportot kiküldeni a kerítésen túlra, hogy hozzanak két vízibivalyt a táborba, amelyet levághatnak.
Január közepén egy nagyobb japán egység érkezett a táborba, amely visszairányította a hadifoglyokat saját területükre. A rabok attól tartottak, hogy a japánok hamarosan kivégzik őket.
Élet a táborban 230px|bélyegkép|Társát itató rab egy fogoly rajzán A foglyok naponta kétszer kaptak enni, a menü főtt rizs volt, esetenként gyümölccsel, levessel és hússal kiegészítve. A raboknak olykor sikerült élelmiszert becsempészniük, amikor a japánok kivitték őket Cabanatuanba. Többféle módszerrel jutottak extra élelmiszerhez: lopással, az őrök megvesztegetésével, kiskertek ápolásával, a táborba betévedő állatok, köztük egerek, kígyók, kacsák és kóbor kutyák leölésével. A filippínó ellenállás több ezer kinintablettát gyűjtött össze és csempészett a táborba.
Amikor a japánok egy amerikaival szereltették meg rádióikat, az alkatrészeket lopott, amelyekből saját készülékeket raktak össze, és így követni tudták a háború eseményeit. A rabok egyik csoportja alkatrészekre bontva hozott be egy készüléket a táborba. A foglyok rádiói képesek voltak egy San Franciscó-i adót is fogni. Sikerült egy fényképezőgépet is becsempészniük, amellyel megörökítették a tábor mindennapjait. A rabok készítettek fegyvereket, és lőszereket is csempésztek a táborba arra az esetre, ha sikerül lőfegyverhez jutniuk.
A japánok megengedték a raboknak, hogy derítőket és öntözőcsatornákat építsenek. Kikapcsolódásként engedélyezték nekik a baseballt, a patkódobást és az asztaliteniszt, valamint egy háromezres könyvtár is működött a Vöröskereszt jóvoltából a táborban, olykor pedig vetítéseket rendeztek. A foglyok egy buldogot is tarthattak. Karácsonykor a japánok engedélyezték a Vöröskeresztnek, hogy minden rabnak csomagot juttasson el, amelyben húskonzerv, kávé és dohány volt. A rabok küldhettek – cenzúrázott – képeslapokat rokonaiknak.
Szökések A foglyok az évek során többször kíséreltek meg szökést, azok többsége azonban kudarccal végződött. Egyik alkalommal a japánok elfogtak négy szökevényt, majd kényszerítették a foglyokat, nézzék végig, ahogy megverik őket, megásatják velük a sírjukat, majd kivégzik őket. Kevéssel ezután az őrök közölték, hogy minden egyes szökevényért tíz foglyot végeznek ki. A rabok körleteit tízes csoportokra bontották, hogy szemmel tudják egymást tartani. Egy héttel később két amerikai mégis szökést kísérelt meg, őket és 18 társukat a többiek előtt végezték ki.
Tervek, előkészületek 1944. október 20-án Douglas MacArthur csapatai partra szálltak Leytén. Néhány héttel később, december 14-én a Puerto Princesa-fogolytábor őrei betereltek csaknem 150 rabot az óvóhelyekre, majd benzint locsoltak rájuk, és elevenen elégették őket. A túlélők egyike, Eugene Nielsen közlegény eljutott az amerikaiakhoz, és 1945. január 7-én tájékoztatta a hírszerzést a történtekről. Két nappal később az amerikai csapatok megkezdték a fősziget, Luzon offenziváját, és gyors ütemben törtek Manila felé.
Bob Lapham őrnagy, az USAFFE rangidős gerillaparancsnoka és Juan Pajota filippínó gerillavezér már hosszabb ideje tervbe vette a cabanatuani tábor felszabadítását, de nem tudták megoldani a rabok elrejtését és ellátását. Egy korábbi terv értelmében, amelyet Bernard Anderson alezredes, a tábor körüli gerillák parancsnoka dolgozott ki, a filippínók a kiszabadított rabokat a 80kilométerre található Debut-öbölbe kísérték volna, ahonnan tengeralattjáróval utaztak volna tovább. Az akcióhoz harminc búvárhajóra lett volna szükség. A tervet elvetették, mert MacArthur attól félt, hogy a japánok utolérik a menekülőket, ráadásul a haditengerészet sem tudott ilyen sok tengeralattjárót nélkülözni a luzoni offenzíva miatt. 300px|bélyegkép|jobb|Henry Mucci (b) és Robert Prince 1945. január 26-án Lapham a táborhoz közeli pozíciójából a 6. hadsereg 48 kilométerrel távolabb működő főhadiszállására utazott, ahol találkozott Horton White ezredessel, Walter Krueger tábornok hírszerzőfőnökével, és javaslatot tett a tábor felszabadítására, mielőtt a japánok legyilkolják a rabokat. Lapham úgy becsülte, hogy 100-300 katona őrzi a foglyokat, és további ezer állomásozik a tábortól északkeletre, a Cabu-folyó másik oldalán, illetve ötezer japán lehet Cabanatuan város körzetében. A megbeszélésen rendelkezésre álltak friss légi felvételek is a táborról, amelyeket január 19-én készítettek az amerikai repülők. White feltételezte, hogy az I. hadtest január 31. vagy február 1. előtt nem éri el Cabanatuant, így arra jutott, ha tenni akarnak valamit, akkor arra január 29-én kell sort keríteni. Horton White jelentést tett Kruegernek, aki utasítást adott a mentőakcióra.
White megbeszélésre hívta Henry Mucci alezredest, a 6. ranger zászlóalj vezetőjét, valamint három tisztet az Alamo Scouts felderítő osztagból. Az egyeztetésen kidolgozták a mentőakció tervét, amelynek értelmében 24 órával a főerő indulása előtt felderítők mennek a helyszínre, hogy információkat gyűjtsenek a táborról. A főerő a C század 90 és az F század 30 rangeréből áll majd. Az ő feladatuk az lesz, hogy körbevegyék, majd megrohanják a tábort, kiszabadítsák és az amerikai vonalak mögé kísérjék a foglyokat. A tervek szerint az amerikaiakhoz nyolcvan gerilla csatlakozik majd a helyszínen, akik kalauzolják és segítik őket.
A megbeszélés résztvevői abban állapodtak meg, hogy az akció január 29-én 17.30 órakor kezdődik. Január 27-én este ismét áttanulmányozták a légi felderítés fényképeit és meghallgatták a filippínó gerillák által összegyűjtött legfrissebb információkat. Este hét órakor két ötfős Alamo Scouts-különítmény indult el William Nellist, illetve Thomas Rounsaville főhadnagy vezetésével Guimbából Cabanatuan felé. Másnap reggel Paterónál, mintegy 3,2 kilométerre a tábortól északra, találkoztak a gerillákkal.
Annak érdekében, hogy az alakulat és a főhadiszállás között legyen kapcsolat, kialakítottak egy előretolt rádióállomást Guimbánál. A rangereket és a felderítőket négy fotós is elkísérte, hogy dokumentálja a mentőakciót. A genfi egyezmény előírásaival szemben a csapatba tartozó szanitécek és Jimmy Fisher orvos százados is viselt fegyvert.
Ellenséges vonalak mögött 500px|bélyegkép|A piros terület a japánok, a kék a foglyok barakkjait jelöli. A fehér nyilak az amerikai támadások irányát, a vörös körök a védők megerősített állásait jelölik