bélyegkép|260px|A világ egyik legtöbb tagú fiúegyüttese, a Super Junior. Debütálásukkor tizenhárman voltak. bélyegkép|260px|Francia Primadonnák, azaz F.T. Island-rajongók 2015 januárjában bélyegkép|260px|SHINee-rajongók Tajvanon
A K-pop (케이팝, 가요, kajo) vagy koreai popzene többek között elektronikus, hiphop, pop, rock és R&B alapokon nyugszik és különálló zenei műfajként tartják számon.
A koreai popzene alapjai az 1920-as évek trot műfajára vezethetőek vissza, ezeket a dalokat a japán enkadalok befolyásolták. A második világháborút követően elkezdett megnőni az amerikai kultúra befolyása Koreában, ami a populáris zenére is kihatott. Az 1970-es évek hippi-kultúráját, valamint az 1980-as évekbeli balladák korszakát 1992-ben éles fordulópont követte, ekkor jelent meg a Seo Taiji & Boys nevű együttes, akik új alapokra helyezték a koreai popzenét, megalkotva a mainstream popdalok sikerformátumát.
A saját szokásrendszerével, különleges módon strukturált rajongótáborával és egyedi gyakornoki rendszerével külön szubkultúrát alkotó K-popot az úgynevezett idolegyüttesek (azaz fiú- és lányegyüttesek) dominálják, mint a BTS, a Super Junior, a SHINee, a Stray Kids, az EXO, a Mamamoo, a Blackpink, a Red Velvet, a Twice, de számos sikeres szólóelőadó is létezik, mint például PSY, Rain, BoA, IU, Jessi, Hyuna vagy Taemin. A K-pop-ipart a kiadóként is funkcionáló ügynökségek irányítják, melyek közül piaci részesedés tekintetében a legnagyobbak az S.M. Entertainment, a YG Entertainment, a JYP Entertainment és a Hybe Corporation. A K-pop hatással van az ázsiai divatra, több előadó is divatikonnak számít.
A K-pop Ázsiában a legnépszerűbb, különösen Japánban, de a koreai hullám keretén belül, főképp az internetes megosztási lehetőségeknek és a cégek marketing-stratégiáinak köszönhetően a K-pop-előadók a világ többi részén is népes rajongótáborral bírnak. 2022-ben Japán mellett Kína és az Egyesült Államok volt a K-pop legnagyobb felvevőpiaca; ebben az évben minden korábbi exportrekordot megdöntött a műfaj. Európai és amerikai dalszerzők illetve producerek (például Quincy Jones, will.i.am, Ludacris és Swizz Beatz) is felfigyeltek a koreai popzenére és írnak dalokat K-pop-előadóknak.
A K-pop leggyakoribb kritikája, hogy az előadókat „futószalagon gyártják”, a dalok többsége egynyári sláger, a dalszövegek felszínesek és az egész iparág túlzottan profitorientált, ami többször együtt jár azzal is, hogy az előadókkal méltánytalan szerződéseket kötnek a kiadók.
Története A koreai populáris zene kezdetei
A koreai popzene gyökerei egészen 1885-ig nyúlnak vissza, amikor egy amerikai misszionárius, Henry Appenzeller különféle amerikai és angol népdalokat illetve populáris dalokat mutatott be az iskolában, ahol tanított. Ezeket a dalokat koreaiul cshanggának nevezik, jellemzőjük, hogy valamely népszerű nyugati melódiát koreai dalszöveggel adnak elő. A népszerű amerikai népdal, az Oh My Darling, Clementine koreaiul például a Simcshongga címet viseli.Nem tévesztendő össze az azonos nevű phanszori-történettel. A japán uralom idején (1910–1945) a cshangga dalok népszerűsége megnőtt, a koreaiak ezeken a dalokon keresztül fejezték ki az elégedetlenségüket a japán elnyomással szemben. Az egyik legnépszerűbb ilyen dal a Himangga (희망가; A remény dala) címet viselte. A japánok elkobozták a cshangga-gyűjteményeket és saját kiadású szövegkönyvekkel igyekezték befolyásolni az embereket.
Az első feljegyzett koreai popzenei album Pak Csheszon és I Rjoszek E viharos idők című lemeze volt, mely 1925-ben jelent meg és japánból fordított népszerű dalokat tartalmazott. Az első, koreai szerző által írt popdal a Nakhvajuszu (낙화유수) volt, melyet I Dzsongszok énekelt 1929-ben. Az 1920-as években a koreai populáris zene jelentős átalakuláson ment keresztül, a koreai dalszöveggel előadott külföldi dalok helyett megjelentek a koreai dalszerzők által írt dalok. Ugyanebben az időben jelentek meg a trotdalok; a műfajra a népszerű japán enkadalok voltak hatással. A koreai popzene kezdeti korszakában a trotdalok voltak a legnépszerűbbek. A 2000-es években egyes popelőadók is visszanyúltak a trot műfajához, például Daesung a Big Bangből vagy a Super Junior együttes.
1940–’60-as évek: Az amerikai befolyás időszaka bélyegkép|250px|Marilyn Monroe amerikai katonákat szórakoztat Koreában, 1954-ben A második világháború, majd azt nem sokkal követő koreai háború ideje alatt a Koreai-félszigeten állomásozó amerikai katonáknak köszönhetően a koreaiak megismerkedtek az amerikai könnyűzenével és az ’50-es években a popzenével. Az Egyesült Szolgáltató Szervezetek (USO) számos híres amerikai művészt (például Marilyn Monroe, Louis Armstrong) utaztatott Koreába az amerikai csapatok szórakoztatására, ami a koreai közvélemény érdeklődését is felkeltette. 1957-ben elindult az American Forces Korea Network rádió, ami tovább növelte az amerikai könnyűzene népszerűségét. Az amerikai pop hatása érvényesült a koreai zenében is, a korábbi pentaton hangsort felváltotta a heptachord (hét fokú) hangsor és a koreai popdalokat az amerikaiak után kezdték el modellezni. Az amerikai hadsereg egy idő után helyi koreai előadókat kezdett el felléptetni a katonai klubokban; az előadóknak szigorú feltételeknek kellett megfelelniük. Ezek a fellépések olyan sikert arattak, hogy az ilyen tisztiklubok száma elérte a 264-et, az előadók pedig évente összesen 1,2 millió dollárnyi bevételhez jutottak, ami akkoriban Korea teljes exportértékével volt egyenlő. A koreai zenészek ezekben a klubokban amerikai country-, blues-, dzsessz- és rock and roll dalokat adtak elő.
Az 1960-as években a dél-koreai gazdaság növekedésnek indult, az ország iparosodása a popzene terjedésében is szerepet játszott. Megjelentek az első magántulajdonú rádióállomások, fejlődésnek indult a filmipar. A korábban csak amerikai klubokban játszó koreai zenészek megnyíltak a helyi közönség felé. Amikor a The Beatles-láz elérte Ázsiát, megjelentek az első rockegyüttesek Dél-Koreában is. Az első koreai rockegyüttesnek az Add4-t tartják, akik 1962-ben alakultak. Szöulban 1968-ban rendeztek először tehetségkutató versenyt rockegyüttesek számára. A rock és a pop mellett továbbra is népszerűek maradtak a trotdalok.
Már ebben az időszakban is voltak olyan koreai előadók, akik nemzetközi sikereket is magukénak tudhattak. 1959-ben a The Kim Sisters trió lett az első koreai együttes, akik lemezt adtak ki az Egyesült Államokban, felléptek Las Vegasban és többször szerepeltek Ed Sullivan show-műsorában. A trió egyik tagja, Mia Kim 2006 óta Budapesten él magyar férjével, Tommy Vig dobossal. Rajtuk kívül több más koreai előadó is jelentős sikereket ért el külföldön, főképpen Délkelet-Ázsiában. Han Mjongszuk The Boy in The Yellow Shirt című 1961-es dalát például egy japán énekes és Yvette Giraud francia énekesnő is feldolgozta.
1970-es évek: A koreai „hippi” folk-pop Az 1960-as évek végén és az 1970-es években a koreai popzene újabb átalakuláson ment keresztül. A zenészek többsége egyetemista volt vagy egyetemet végzett, a korábbi generációk zenészeivel ellentétben hobbiból zenélt és erőteljesen az amerikai életstílus befolyása alatt állt, ellenben az idősebb generációval, akik megélték a háborúkat és a japán elnyomást. Ez az ellentét a ’70-es évek folk-pop zenéjének fogadtatásában is megnyilvánult. A hallgatóság jórészt egyetemistákból állt, akik a terjedő amerikai hippistílust követték mind öltözködésükben, mind zenei ízlésük terén. Ezek a fiatalok ugyanúgy ellenezték például a vietnámi háborút, ahogyan az amerikai hippik – ennek következtében a koreai kormány több háborúellenes, liberális dalszövegű popdalt is betiltatott. Ennek ellenére a fiatalok zenéje népszerű maradt, 1977-ben például az MBC televíziócsatorna egyetemisták részére zenei vetélkedőtt tartott, ami több zenei fesztivál megalapításához vezetett.
A korszak kiemelkedő zenésze volt az Amerikában felnőtt Han Deszu, akinek zenéjére Bob Dylan, Leonard Cohen és John Lennon volt nagy hatással. Han 물 좀 주소 (Mul csom csuszo; Adjatok vizet) című dala a fiatalok himnuszává vált, különleges énekstílusa és előadásmódja gyakran felháborította a közvéleményt, ami miatt a kormány végül betiltotta a dalait és a fellépéseit. Han New Yorkba költözött és ott folytatta a zenei karrierjét, csak az 1990-es években tért vissza Dél-Koreába.
1980-as évek: A balladák korszaka thumb|220px|Cso Jongphil Az 1980-as évek legnépszerűbb műfaja a lírai ballada volt, ami 1985-ben I Kvangdzso Kakkai hagien nomu mon tangszin (가까이 하기엔 너무 먼 당신, „Túl messze vagy ahhoz, hogy közel légy hozzám”) című dalának megjelenése után vált igazán népszerűvé, I lemezéből több mint példány fogyott. A kor népszerű balladaénekesei közé tartozott még I Munsze (이문세), valamint Pjon Dzsinszop (변진섭), a „ballada hercege”. Az egyik legkeresettebb balladaszerző I Jonghun (이영훈) volt, akinek dalaiból 2011-ben Kvanghvamun jonga (광화문 연가; Kvanghvamun dala) címmel musicalt is összeállítottak. A ’80-as évek legnagyobb sztárjának Cso Jongphilt tartják, akinek 1980-ban megjelent első albuma hatalmas sikert aratott. Cso volt az első koreai előadó, aki a New York-i Carnegie Hall-ban felléphetett. 1980-ban minden nagyobb díjkiosztón elnyerte a legjobb előadónak, a legjobb zeneszerzőnek és a legjobb dalnak járó díjat. 1983-ban Japánba, 1985-ben Hongkongba is meghívták vendégszerepelni. Csot sokoldalú zeneszerzőnek tartják, akinek repertoárja a rock, a dance, a trot és a folk-pop műfajára is kiterjed.
1990-es évek: A fordulópont bélyegkép|250px|A Shinhwa a legrégebb óta működő koreai fiúegyüttes, 1998-ban alakultak. 1992-ben volt a populáris zene fordulópontja Dél-Koreában, amikor megjelent a Seo Taiji & Boys nevű együttes. A trió az MBC csatorna tehetségkutató műsorában debütált Nan arajo (난 알아요, Tudom) című dalukkal, és a legkevesebb pontot kapták a zsűritől. A dal – és az azonos című album – a műsoron kívül azonban óriási sikert aratott, és az MTV Iggy megfogalmazása szerint az együttes „mindörökre megváltoztatta a K-popot”: „[az album] new jack swing-inspirálta ritmusai, fülbemászó rapszövegei és emlékezetes refrénjei egy csapásra meghódították a koreai közönséget”. A Seo Taiji & Boys dalszövegei a kor koreai társadalmának legégetőbb problémáival foglalkoztak, többek között emiatt is jelentősek a K-pop történelmében. Az együttes hangzása megalapozta a későbbi K-pop-dalok alapformátumát, nyomdokain indultak el az első hiphop és R&B-előadók, mint a Deux duó, a Jinusean, a 1TYM és Drunken Tiger.
1995-ben I Szuman (이수만) megalapította Dél-Korea legnagyobb ügynökségét, az S.M. Entertainment-et. A ’90-es évek végén megjelent még három ilyen ügynökség, a YG Entertainment, a DSP Entertainment és a JYP Entertainment.
A Seo Taiji & Boys sikere nyomán a K-pop-ipar új célközönséget talált, a tinédzsereket. A tinikre fókuszáló pop megjelenésével sorra alakultak meg a Koreában idolegyüttesnek (idol group) nevezett fiú- és lányegyüttesek. Az első koreai fiúegyüttesnek a H.O.T.-ot tartják, akik 1995-ben debütáltak, ezt követően az ügynökségek sorra jelentek meg saját idolegyütteseikkel, mint a Sechs Kies, a S.E.S., a Fin.K.L, az NRG, a Taesaja, a Shinhwa és a g.o.d. Az 1997-ben bekövetkező ázsiai gazdasági válság a koreai előadókat a piac kiszélesítésére ösztönözte, a H.O.T. például kínai nyelvű albumot is kiadott.
Ugyanebben az időszakban kezdtek el virágzani Szöulban az underground zenei klubok, olyan együttesekkel, mint a punk műfajban alkotó Pipi Band és a Crying Nut, akiknek mainstream népszerűségre is sikerült szert tenniük.
2000-es évek: A koreai hullám
bélyegkép|250px|A Girls’ Generation együttes 2010-ben