Magyarország erdészettel és vadgazdálkodással foglalkozó 22 állami erdőgazdaságának egyike a Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zártkörűen Működő Részvénytársaság. Üzemi területe és egységei a dunántúli Tolna vármegyében találhatóak. Európa leghíresebb dámvadállománya a gyulaji vadrezervátum erdejében él. A Zrt. jogelődjei rendkívül gazdag vadászati múltra és eredménylistára tekintenek vissza, mely örökséget a mai napig is sikerült megőriznie a Társaságnak. Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zártkörű Részvénytársaságként 2005. november 3-a óta üzemel. Központja Tamási városában található. Jelenleg közel 23 500 ha állami erdőterületen gazdálkodik, és több mint 31 000 ha-on folytat minőségi vadgazdálkodást Tolna vármegyében. Három erdészete a Tamási, Hőgyészi és Pincehelyi Erdészet, az utolsó esetében kiegészülve egy Nagydorogi Irodával. A Társaság négy különböző vadgazdálkodási egységgel (vadászterülettel) rendelkezik, a tamási (gyulaji), a hőgyészi, pincehelyi és németkéri vadászterület. A vadászterületek nagysága 7000 ha-tól 8000 ha-ig terjed. Jelenleg hat vadászházban folyik vendéglátás és fogadás, az óbiródi (Gyulaji Vadászterület) két vadászházban, Kisszékelyen, Kistápén (pincehelyi és németkéri vadászterület) és Csibrákon, illetve Szálláspusztán (Hőgyészi Vadászterület). A Társaság dámszarvas és vaddisznó tekintetében mind zárt, mind szabad területi, gím és őz esetében kizárólag szabadterületi gazdálkodással és vadásztatásával foglalkozik. Részvényei 100%-ban a Magyar Állam tulajdonában vannak, a tulajdonosi jogokat gyakorló jogi személy 2014. nyarától a Földművelésügyi Minisztérium (FM) volt, amely 2018-tól a negyedik Orbán-kormánytól Agrárminisztérium néven működik tovább.
Vadgazdálkodásának és vadászati eredményeinek történelme bélyegkép|jobbra|250px|Tó a tamási parkerdőben bélyegkép|jobbra|250px|A Gyulaj Zrt. kisszékelyi vadászháza Bronzkor, honfoglalás és a királyi idők
Már a honfoglalás előtti időkben különböző vadászati módok voltak jellemzőek a környék, azaz mai Tolna vármegye erdőségeinek, mezeinek vadászati gyakorlatában. Régészek feltételezik, hogy a prémvadászat és keleti jellegű deszkacsapdák használata mellett, az ősi magyarság valószínűsíthetően már hajtásszerűen, íjjal lóhátról vadászott a szarvasra, vaddisznóra, prémes állatokra. Anonymus utalásai is megerősítik a honfoglalás kori magyar törzsek, íjjal és nyíllal történő vadászatát, amikhez kutyák segítségét is alkalmazták.Milleniumi Vadászati Almanach, Tolna Megye 2001, Balázs Kovács Sándor - Tolna megye vadászata az évszázadok tükrében Minden történelmi jel, és forrás arra utal, hogy a bevándorló törzsek ámulattal nézték Kárpát-medence és Délnyugat-Dunántúl vad- és halbőségét. Régészek által feltárt leletek sokasága bizonyítja, hogy már a bronzkorban, és természetesen a honfoglalás korában is jelen volt a helyi vadgazdálkodásban jelenleg is nagy szerepet betöltő vaddisznó és gímszarvas.
A letelepedést és földművelés meghonosodása után a vadászati szokások, jellemzők is megváltoztak. A királysággal járó társadalmi átalakulások a vadászati jogot, gyakorlatot és az eredményeket is merőben érintették. A királyi időkben alakultak ki a környékre is oly jellemző vadászati szakmák, és a számukra alapított falvak, települések. Hőgyész, az akkori királyi hermelinvadászok (~hőgyészek) lakhelye volt. Megtalálhatóak voltak egyéb vadászati foglalkozás képviselői is, mint a bölényvadászok, nyestfogók, agarászok, solymászok. A királyi, udvari vadászatok javarészt szervezett hajtásokon történtek, ahol a lóhátról, nyíllal és íjjal lőtték a nagyvadat, illetve közepes vadat (akkoriban a nagyvadnak csak a bölény, míg közepes vadnak a szarvas, vaddisznó és medve számított). A kutyák által megállított vaddisznót az udvar vadászai dárdával döfték le. A vadász kutyák különböző fajtáinak helyi megjelenését is nyomon lehet követni. Az első vadászati törvény (1092) Tolna vármegye mai területén is megtiltotta az ünnepnapi vadászatok szervezését, bonyolítását. II. Ulászló 1504-ben már személyi tilalmat is bevezetett, melyben a jobbágyoktól vette el a vadászati jogot szarvasra, őzre, nyúlra, vaddisznóra, fácánra, császármadárra. A későbbi török, oszmán időkben e területre is jellemző volt a megszállók általi korlátlan vadűzés és pusztítás, mely a tolnai erdőségek vadbőségét is megcsappantatta.
A 18. században a török idők után regenerálódott helyi vadállományok vadászata, „ágazati” besorolásként értelmezve egyfajta „védelmi" apparátusként, kármegelőzésként, vagy a kártevők irtásaként történt. Akkoriban a vadászati jog a földbirtokosi nemes személyéhez, majd a föld tulajdonához tartozott. III. Károly óta értelmezhető a vadászat az erdészet egyik üzemágaként, illetve már akkoriból található forrás, mely arról számol be, hogy egyes területek már lődíjjal és vadászati jog haszonbérletbe adásáról számoltak be, emellett pedig kiterjedt vadászati tilalom vonatkozott egyes vadfajokra is. Mária Terézia 1767-es születésű Urbáriuma tartalmazza a vadkár- elhárítás kötelezettségének jogi szabályozását, jogi hátterét. Az 1786-os keltezésű, II. József által kiadott vadászati szabályzat megerősíti, hogy a vadászat joga a földesúr kizárólagos joga, ám azt már nemesnek bérbe adhatja. Más vadászterületére még sebzett vad keresése és üldözésekor sem szabadott átmenni. A ragadozókat és a „vadasokból kitörő sörtevadat” bárki elpusztíthatta a terménye védelme érdekében, sőt ha ezt a földesúr nem követelte meg 25 aranyra büntették. A mezőgazdasági földek ekkor már bekeríthetőek voltak.
Vadászati fénykor, hercegi vadászatok és eredményeik A Gyulaj Zrt. egységi területeinek tulajdoni viszonyait vizsgálva két nagy nemesi családnév merül fel, melyek uralták a 18 – 19. század tolnai földterületeit. A két nemesi, nagyhatalmú és tehetős család a Hőgyész (gazdasági központja Szálláspusztán volt), Lengyel környéki Apponyi család volt, míg az ozorai, tamási, gyulaji birtokok felett az Esterházy família uralkodott.
1775-ben érkezett először Tamásiba vadászni Esterházy Miklós herceg tábornagy. Források beszámolnak, hogy 1780 körül Sándor Lipót főherceg is vadászott itt több gróffal együtt is. A mintegy félmillió holdas hercegi birodalom a török hódoltság utáni időkben alakult ki, melyet adománylevéllel adományozott a családnak N. Leopold Király a kimagasló vitézség meghálálásáért. A régióbéli hercegi uradalom központja az ozorai várban volt. A később Európa- szerte híressé váló „ozorai vadászatok” kezdeményezője herceg Esterházy Miklós volt. A régi, Tamási kővár köveit is felhasználva 1777- 1779. között megépítette a miklósvári vadászkastélyt, mely Tamási egyik városrészének neve mind a mai napig is. A kastély közel 30 szobával rendelkezett kiszolgálva a nagy vadászatok külföldi és belföldi elöljáró vendégeinek igényeit. A vadászatok olyannyira sikeresek és jó hírűek voltak, hogy a korabeli leírások így számolnak be róla: Tamási ma is Vadaskertnek nevezett részében akkoriban két vadaskert működött. bélyegkép|jobbra|400px|Hercegi vadászatok az Esterházy-birtokon, Dalmandon és környékén Az 1820-as évek egyik kimutatása szerint 1500 db szarvas „anyavadat”, mintegy 800 db „hímszarvast”, 600 db ünőt és borjút, közel 3000 db dámvadat és 800 vaddisznót említ. A legendás, minden harmadik évben megtartott nagyszabású vadászatok elképesztő mennyiségű anyagmozgatást és szervezést igényeltek, melyeket több hetes előkészület előzött meg. Mind a hajtólétszám, mind a terítéken felgyülemlő vadakat kezelő személyzet beszerzése régiószinten is óriási eseménynek számított, nem beszélve a jelentkező költségekről. Az eszközök, felszerelések a központból, azaz Ozoráról Tamásiba való juttatásakor pl. a speciális vadászati módhoz tartozó kb. 7000 m palánkszövet szállítása 120 ökrös szekeret igényelt. A meghívottak között gyakran szerepeltek nagynevű vendégek, mint Anderson és Palmerston angol lordok, Pazunovszky herceg és a magyarok közül például gróf Zichy miniszter. Beszámolók szólnak róla, hogy egy szeptember 5 –i kezdésű vadászat hajtását már augusztus 21-én elkezdte a személyzet, amihez 2-3 naponként 6000 robotost rendeltek ki a közeli falvakból és több, mint 200 urasági vadászt a távolabbi uradalmakból. Éjszaka őrtüzeket gyújtottak, hogy az előre hajtott vadak éjszakai visszatörését megakadályozzák. A több hetes előrehajtások során az elképesztő mennyiségű vadat a lepuskázáshoz egy viszonylag kicsi 400-500 kataszteri holdas területre hajtották, melyet rendkívül költséges vászonkerítéssel vettek körül. A területre jellemző másik vadászati forma a „palánkcsalitos” (~3 méter magas, deszkakerítés) vadászat, mellyel egy még kisebb (~20 kh), sűrűn bozótos, csalitos területet kerítettek be. A kerítésen áteresztő kapuk voltak, melyekkel szabályozni tudták a vad mozgását. Vadászatokat megelőzően beetetés folyt a csalitokban, hogy minél több vad „önszántából” bejusson a kertbe. A hat napos vadászatok, puskázások menetrendje évről- évre ugyanaz volt, kétnapos szövetvadászat Bankón, egynapos szövetvadászat Dalmandon, egy nap Biródon, egy nap Kocsolán a csalitpalánkban és egy nap a vadas- és vaddisznóskertben. A vadaskert, vaddisznós kert Tamási határában volt található, mely egy telepített, kőkerítéssel masszívan körbevett terület volt, kizárólag vadászatra fenntartva, intenzív etetéssel, „kukoricázással” segítve a vadakat. Bankó, Biród és a Kocsolai határ nagy része mind a mai napig a Gyulaj Zrt. kezelésében áll és a vadászati jogot is ő gyakorolja rajta.
Biród, mai nevén Óbiród, a későbbi korokban is számos nagyhírű vendég és politikus kedvelt pihenőhelye volt. A Gyulaj Zrt. két vadászházat is üzemeltet Óbiródon. Minden vadászat kürtszóval kezdődött és azzal is végződött este 6 órakor. A vadászatok során sok kutyák is használtak a hajtósorokban. Az elképesztő mennyiségű vad sokszor 300-400-as rudlikba, csoportokba verődve haladt a hajtók előtt. A vadászatok során számos sebzés is történt. A vadászat végén felgyülemlett temérdek mennyiségű elejtett vadból mind a vendégek, mind a hajtó jobbágyok ingyen részesedhettek. A trófeák és vadbőrök a tamási központba lettek szállítva. A megmaradt óriási mennyiségű vadhús pedig kiásott, mély gödrökbe „ a lehető legnagyobb vigyázattal eltemettetett”. Az ilyen gödrök egyik gyűjtőhelye volt a mai is ezen a beszédes néven ismert „Fleischbank” /~hústároló, húsbank/ is. Jellemző az akkori kor vadászat iránti szenvedélyére, hogy egy 1821-es ozorai tűzvész során leégett hercegi istállóban megsemmisült vászonkerítést jobban sajnálta a herceg, mint a bent pusztult 1100 lovat.
Vadászati világrekordok és sikerek a világháborúk után Dámtrófeák
Az Esterházy család csődje miatt a nagyszabású és legendás vadászatok elmaradtak és ma már a múlt ködébe vesznek. Az utána lévő időszakokban a terület jogviszonyai és így a vadászati jog gyakorlása is sokszor változott, bérletből bérletbe szállt át. A terület vad létszáma a hasznosítás, vadászatok mértékének megfelelően ingadozott. 1925-1926-ban azonban források beszámolnak, hogy erőteljes apasztással kellett az elszaporodott nagyvadak létszámát csökkenteni a tamási erdőgondnokság területén, megelőzvén a tetemes vad által okozott kárt. Figyelemre méltó, hogy a korabeli források a vaddisznót már nem említik meg, mint helyi vadat, és valóban a vaddisznó legközelebb csak az 1950-es évek közepétől jelent meg újra a gyulaji területeken.
Rimler-dámbika bélyegkép|180px|Rimler Pál erdőigazgatóként a trianoni Magyarország legnagyobb kiterjedésű erdőgazdaságát mintagazdasággá fejlesztette bélyegkép|jobbra|180px|Az 1923-ban elejtett világrekord Rimler- bika 1937-es, berlini kiállítási fotója