bélyegkép|jobbra|187px|Arisztotelész

Alig van az államtudomány körén belül oly elmélet, mely oly hosszú időn át akkora hatást tett, már-már feltétlen uralmat jelentett volna a legkülönbözőbb népek államtudósainak és -bölcsészeinek fölfogására, mint amelyet Arisztotelész Politikájának III., IV., VII. és VIII. könyveiben többé-kevésbé következetesen kifejt. Ez az arisztotelészi államformatan, amely az ideális, az egyén és a közösség érdekellentéteit harmonizálni képes állam mibenlétének platóni kérdésére keresi a választ.

A Retorikában is foglalkozik Arisztotelész az államformákkal (1, 8). Itt négy államformáról, úgymint demokráciáról, oligarchiáról, arisztokráciáról és monarchiáról beszél; a Nikomachoszi etikában szintén érinti az államformákat; ámde az államtudományra és -bölcsészetre a Politikában lefektetett tana bírt igazán befolyással. Különösen izgalmas megfigyelni, a természeténél fogva józan gondolkodású filozófus miként közelít az ideális állam kérdéséhez, mely sokak szerint inkább a költészetre és mitológiára, mintsem a tudományra tartozik.

A 20. század hatvanas éveire Arisztotelész befolyása, legalábbis a politikatudomány terén, lényegesen csökkent, és megjelentek olyan nézetek is, miszerint a régebbi filozófia, még empirikus formájában is, teljességgel haszontalan az államberendezkedés szempontjából (kérdéses azonban, hogy egyedül a piacorientált szemléletű közgazdaságtan ezt pótolni képes-e).

Összefügg ez a régi kultúra („általános műveltség”) erodálódásával, elfelejtésével, korszerűtlennek bélyegzésével is. Arisztotelész politikatana ugyanis – amint arra Pauler Ákos is rámutatott – csak az egész peripatetikus filozófiai rendszer ismeretében érthető meg igazán, a Politika tanai mögött is ott vannak Arisztotelész más felfedezései: az aktus-potencia tan és az arisztotelészi etika.

Az állam keletkezése Az állam neme, felsőbb kategóriája szerint közösség vagy társulás . Az ember pedig természeténél fogva hajlamos a társulásra, az államba tömörülésre, azaz az ember zoon politikon (kb. „közösségi élőlény”). Arisztotelész három alapvető, természeti eredetű viszonyfélét, társulást különböztet meg a társadalomban. Ezek:

A legelső a gamiké (γαμικη), a házassági viszony, az egymás nélkül nem létezhető hímnek és nőnek társulása, nem pusztán érzéki vagy szexuális („természet által ösztönzött”) alapon, hanem a társadalom fenntartása céljából. E viszony kölcsönös, mindkét fél mindennapi előnyére szolgál (például munkamegosztás), noha benne természet szerint a férfi az uralkodó (mert „a természet maga a hímnemet a nőnemnél a vezérkedő uralkodásra alkalmasabbnak teremtette”). Ez a hierarchia csak ritkán cserélődik fel. Ebben a nézetében eltér Platóntól, aki nőt és férfit egyenrangúnak tekint a politikai jogok szempontjából, és a nőket is vezetésre, katonáskodásra, és termelő munkára alkalmasnak tartja.

A második a deszpotiké (δεσποτικη), az úr-szolga viszony. Arisztotelészt sok bírálat érte amiatt, hogy a szolgaságot természeti alapra helyezte, és ezek jogosságát nemigen lenne korszerű vitatni, noha az Arisztotelész által leírt viszony nem azonos az antik rabszolgaság elvadult formáival; inkább szintén munkamegosztás jellegű: mintegy az Ész és Kar, a Lélek és Test, a fő Jobb kéz és a kisegítő Bal kéz viszonya. Arisztotelész kifejezetten ellenzi a hadifogoly- és az adósrabszolgaságot, valamint a rabszolgaszerzés céljából indított háborút (minthogy „nem igaz, hogy mindig az erősebb oldalán van az igazság és a jog”). Azt is ellenzi, hogy a rabszolgát tömeges termelési eszközként használják, vagyis nem tartja jónak az antik rabszolgaság intézményét. Több szerző szerint a megelőző korok állapotának, a patriarchális rabszolgaság intézményének visszaállítását szorgalmazza, amely mentesebb bizonyos visszaélésektől és visszásságoktól.

Mi tehát egy szolga feladata? Az Úr életútjának segítése, azaz a segítő jellegű kiszolgáló tevékenység (nem pedig például a tömeges bányamunka). Ma is beszélünk kiszolgáló tevékenységekről és szervezetekről (például egy város vízellátó központjai), és inkább ilyen értelemben kell az arisztotelészi szolgaságra gondolni: inkább uraság és komornyik, vagy főorvos(nő) és nővér viszonya ez, mint gályarabé és hajcsárjáé, vagy még inkább történelmi átmenet a kettő között.

Mi a különbség az Arisztotelész által megfogalmazott és a reális szolgaság közt? Az elsődleges az, hogy Arisztotelész rabszolgasága nem kényszerű, hanem közös érdekeken alapul, mint ahogy a háziállat sem hagyja ott az őt tápláló jó gazdát, noha szolgája annak, osztályrészül mégis elnyeri a megmaradást (legalábbis fajszinten). A második sarkpont pedig, hogy az emberi szolga számára mindig fenn kell tartani a felszabadulás lehetőségét, vagyis ennek a viszonynak rugalmasnak, felbonthatónak kell lennie.

Ily módon tehát a szolgaság viszonya nem teljesen azonos a rabszolgaság viszonyával. Nézzük meg, hogyan indokolja meg Arisztotelész, miért természeti alapú ez a viszony. Egyszerűen és főképp azért, mert az emberek születésnél fogva (ti. genetikailag) nem egyenlőek: egyesek szolgaságra, mások uralkodásra alkalmasabbak. Másrészt, mivel sok munkát egyszerűen el kell végezni, és erre a szolga a legalkalmasabb. Ám azt is megjegyzi, ha minden termelőmunkát gépekkel lehetne végeztetni, akkor a rabszolgaság fölösleges volna.

A legkevésbé körüljárt viszony az atya-fiú kapcsolat (teknopoiétiké = τεκνοποιητικη), amelyet a monarchikus kormányzás mintájára lehet leírni, és szereteten alapul.

E három viszony egyesüléséből jön létre a család (oikia = οικια), amely férfiból, nőből és szolgából álló legalább háromszemélyes mikrotársadalom. Több, általában közös őstől eredő család alkot egy (nemzetségi) falut (kómé – κωμη), amely a munkamegosztás további formáit teszi lehetővé. Több falu fokozatos egyesüléséből akkor jön létre az (város-)állam (polisz = πολις), amikor már a faluhalmaz teljesíti az autarkheia (αυταρκεια, kb. önállóság, önellátás, vagyis az egységként való működés lehetősége) feltételét. Ezt a fogalmat manapság gazdasági önállóság, önellátás értelemben használjuk, de Arisztotelész nem felejti el megemlíteni, hogy ő ezen a követelményen többet ért: egy államnak az önellátáson kívül magasabb igényeket is ki kell elégítenie, meg kell adnia a civilizált, viszonylag kényelmes élet lehetőségét is.

Figyelemre méltó, hogy a poliszon kívüli államformákat (például a keleti despotikus birodalmakat – a hangsúly itt nem a „despotikuson”, hanem a „birodalmon” van) Arisztotelész ismeri, de el nem ismeri államként (és nem is felelnek meg definíciójának, például mert nem egyesülésből, hanem hódításból születnek, minthogy extenzív termelési szerkezetük miatt nem is gazdaságilag autarkok).

A hat államforma

A Politikában kifejtett tan szerint, amelynek ősképét már Hérodotosznál szemlélhetjük Otanés beszédében, s amelyre Arisztotelész közvetlenül a kései Platóntól nyert ösztönzést (Politika, IV, 2, 3), összesen hat államforma (politeasz eidosz) létezik. Ezek helytelenek vagy helyesek attól függően, hogy a vezetők kizárólag saját magánérdekükre gyakorolják-e a főhatalmat, vagy a köz javára.

Ezek közül három a helyes államforma:

a királyság (basileia), amelyben egyetlenegy ember gyakorolja a közjó érdekében a legfőbb hatalmat; az arisztokrácia, amelyben egynél többen, de azért kevesen, szintén a közjó érdekében gyakorolják a legfőbb hatalmat; a politeia, vagyis a cenzusra alapított köztársaság; amelyben a tömeg, a sokaság gyakorolja a közjó érdekében a legfőbb hatalmat.

A három helytelen államforma pedig rendre az előbbiek elfajulásai: a tyranneia a királyság elfajulása: egyetlenegy ember gyakorolja a legfőbb hatalmat, de nem a közjó érdekében, hanem a saját maga előnyére; az oligarchia az arisztokrácia elfajulása: egynél többen, de azért kevesen gyakorolják a legfőbb hatalmat, a közjó helyett a saját magánelőnyűk érdekében; a demokrácia a politeia (Arist. Polit. III 4, 7; 5, 1, 2; III, 1, 6; 11, 10; IV, 2, 1) elfajulása: a sokaság, a plebs a saját magánelőnyére gyakorolja a legfőbb hatalmat.

Ez az alaprajza Arisztotelész államformatanának a Politika III. könyvében.

A királyság

A Politika szerint alapvetően ötféle monarchia létezik. A leggyengébb hatalommal a spártai-mükénéi típusú király bírt, aki tulajdonképpen csak egy legfőbb hadvezérnek minősül, bár kinevezése életfogytig tart. A második típus a despotikus monarchia, ami a keleti népeknél figyelhető meg, és a despotai cím örökletes. A harmadik típusú király az aiszümnata, azaz a választott türannosz. Leginkább a római diktátori megbízatáshoz hasonlít, de a hellének között is előfordult. A negyedik a homéroszi eposzokból is ismert az archaikus típusú királyság, melyben a király hadvezér, bíró és az állami áldozat bemutatója – azaz papi testületen kívüli pap – is egyben. Ez nem örökletes. Az ötödik típus az örökletes és totális monarchia, arisztotelészi kifejezéssel pánbazileia (πανβασιληια). melyben „egy kézben van a főhatalom minden felett”.

A királyság Arisztotelész szerint csak akkor felel meg teljesen a maga természetszerű hivatásának, ha korlátlan, amelyben a király épp oly korlátlanul uralkodik a nép, mint ahogy a családfő uralkodik a saját családja, egész háznépe fölött (Arist. Pol. III, 10, 2). Arisztotelész, aki természetellenesnek tart minden örökösödés útján nyert királyi méltóságot, itt is ellentmondásba esik önmagával, midőn a barbár népek királyságainak egynémelyikét, amelyek pedig köztudomás szerint örökös monarchiák voltak, szintén ezen szerinte legtökéletesebb királyság kategóriájába sorozza; Arisztotelész, v. legalább művének ránk szállott szövege nagyon kevéssé szabatos, sőt egyenesen fogalomzavart támaszt annak meghatározásában is, hogy mit kelljen hát szerinte tulajdonképpen törvényes királyságnak tartani? Azt a királyságot-e, amelynek uralkodója törvény alapján, v. mint mi mondanók, az alkotmány értelmében lépett a trónra, avagy azt, amelynek uralkodása nemcsak törvényes úton jutott a legfőbb hatalom birtokába, de uralkodása folyamában is folyton a törvények rendeleteihez és a jogerejű szokásokhoz tartja magát? Ez utóbbi nézetnek bizonyítására hiába keresünk adatot Arisztotelész Politikájának jelenlegi szövegében.

Az arisztokrácia